2021. október 8., péntek

Tapodi Brigitta: Szárhegy öröksége


"Lehetséges, hogy az érzések, a félelmek, a vágyak az évszázadok folyamán egy jottányit sem változnak? Nők, férfiak, testvérek, apák, anyák, gyermekek ugyanazokat a fájdalmakat és örömöket élik át? Mindenki küzd a saját sorsával. De létezik-e olyan, hogy a sors fonala generációkon keresztül hasonlóan gombolyodik? Lehetséges volna, hogy amit dédanyáik, nagyanyáik, anyáik megéltek, azok továbbélnek a gyermekeikben, unokáikban?"

Tapodi Brigitta könyvében két olyan dolog van, amivel már alapból nyert ügye van nálam.

Az egyik a múltnak a kutatása, mindig elérzékenyülök a saját családi fotóalbumunk lapozgatásakor a régi fotók láttán, ahol nagymamák, déd- és üknagymamák fogják unokáik kezét vagy állnak komolyan a fényképezőgép kamerájába nézve, mosolygós vagy éppen szomorú fiatal lányok ünneplőben vagy az otthoni mindennapi ruhájukban, fiatal férfiak a legszebb öltönyükben, vagy feltűrt ingujjban egy motor mellett pózolva, vagy egy gitárral a hátukon, igézőn néznek a kamerába.


Annyira jó volna tudni, mit gondoltak, mikor a képet készítették róluk, vagy hogyan készültek a fotózásra, mit csináltak utána, vagy másnap, és mi történt velük a következő fotóig, amit készítettek róluk.  Mennyire jó lenne, ha egy-egy napló, vagy levelezés ránk maradt volna tőlük.

A másik az tulajdonképpen a helyszín, amivel a Brigitta nagyon rabul ejtett. Ez pedig Erdély, amiről, bár csak egyszer jártam még ott, de ódákat tudnék zengeni. A vendégszerető, csupaszív, egyszerű emberek, a békés, nyugalmas, gyönyörű falucskák, és az elmondhatatlanul szépséges tájak. Aki nem járt még ott, mindenképpen menjen el. Mondjuk, utána mindig vissza fog vágyni. 

Most jut eszembe, van még egy harmadik tényező is a regényben, amiért nagyon közel éreztem magamhoz. Az pedig Dan és a zenekara, akik szintén Erdélybe utaznak a főszereplő Julival együtt. Mivel egy zenekarral élek tulajdonképpen én is együtt, nagyon élveztem a regénybeli zenekar társaságát és néhány megnyilvánulásuk ugyancsak ismerős volt. 

A regény középpontjában Juli, a fiatal lány áll, aki külföldi diákok programszervezőjeként dolgozik egy egyetemen, elvarázsolt, állatimádó kolleganője és egy undok főnökasszony mellett, főnökasszonyától eltekintve, szereti a munkáját, napjai viszonylag egyformán telnek, az életében csak a felügyelt diákok okoznak néha váratlan és szokatlan eseményeket, mígnem szeretett nagymamája halála után titokzatos, régi levelek kerülnek elő. Juli rádöbben, hogy a nagyijának volt egy titkos, a család által nem ismert életszakasza, amelyben mintha nem lett volna teljesen boldog az előkerült levelek szerint. 

Juli úgy gondolja, hogy talán az ő boldogságát, útkeresését is befolyásolja a múlt, ki kell derítenie, hogy mi történt a nagymama életében, mi az a rejtély, amit a nagyi még a családnak sem mesélt el.

Egy fantasztikus utazás ez a könyv, Budapestről a székelyföldi Szárhegyre, egy utazás mából a tegnapba, és egy lélekbeli utazás is. Miközben Julival tartunk, hogy megtudja, mit tartogat számára a múlt, milyen fontos dolgokat tud meg a nagymamájáról, megismerjük a lelkében tett utazást, részesei lehetünk családfakutatásának, osztozhatunk az új ismeretségeiben, új kapcsolataiban, amelyeket Erdély tartogatott neki. 

Tanúi lehetünk, miként találja meg a jelen párhuzamát a múltba és a múlt erejét, hatásait a jelenre. Hogyan segít ez rátalálni önmagára, erősíti meg és teszi boldogabbá, magabiztosabbá a tény, hogy tudja, honnan jött.

Egy nagyon szeretetteljes, simogató, melengető történet, melyből nehéz kiszakadni, legyünk akár az erdélyi Szárhegyen, vagy a magyar Pilisbergenyén, mindkét helyen érezzük a család melegét, az összetartó szeretetet, az érzelmek erejét, mindezt szépségesen megfogalmazott leírásokkal, mégis lendületes, könnyed stílusban, humorral és szórakoztatóan. 

A könyv borítója szerény és bájos, visszafogott, mégis nagyon jól tükrözi a könyv hangulatát. 

A szerzőtől A hajtű című könyvet olvastam már, amit szintén nagyon szerettem, az arról írt bejegyzésemet IDE KATTINTVA olvashatjátok el. 

Bea

"Mindig csak a megfelelő pillanatban, amikor már elérkezett az ideje."

*****

"Örök rejtély volt számára, hogy az anyja beszéd közben mikor vesz levegőt.
Mindenesetre érdemes lenne az "egy levegővétellel ki tud legtöbb szót kifacsarni
magából"kategóriát is szerepeltetni a Guiness rekordszámok között.
Egyszer Bogival még tinédzserkorukban azzal viccelődtek, hogy számolni kezdték
 a szavakat,de huszonhét szó után abbahagyták, illetve nem tudtak megegyezni,
hogy a komolyabb szóösszetételek egy szónak vagy többnek minősülnek-e.
Undok dolog volt - így felnőtt fejjel igazán belátható."

*****

"Milyen jellemző a mai világra. Élünk egymás mellett, de nem együtt.
Semmit nem tudunk arról, hogy a barátunk, a szomszédunk, a munkatársunk,
a sarki boltos mit gondol, mit érez, hogyan él..."

*****

"És amikor elengedjük a dolgokat, és nem szorítjuk görcsösen vasmarokkal,
akkor hirtelen elkezdenek visszamászni az életünkbe."

2 megjegyzés:

  1. A családregény cimke, már nyert ügy nálam!:) Erdély hatalmas bakancslistás! Érdekes, hogy nagyszüleim onnan származnak, sőt az anyukám még ott is született. Mégse jutottam el! Egy ismert zenekarral történt ripotfilm még csak megerősített benne, hogy egyszer muszáj ellátogatnom!:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow! Akkor mondhatni, hogy erdélyi gyökerekkel rendelkezel. Mi egyszer voltunk a családdal, egy álomvilág, egy időutazás, azóta is visszavágyunk. 😍

      Törlés