2021. május 4., kedd

Ottessa Moshfegh: Eileen voltam


Ez a történet 1964-ben indul, és Eiilenről, egy 24 éves lányról szól. Ezt a lányt lehet sajnálni, viszolygást érezni vele szemben, lehet nem szeretni és nem érteni, egyet nem lehet, megszeretni. 

Eiilen tesz is erről, hogy senki ne szeresse meg. Egyedül él az alkoholista, egykori rendőr apjával és egy javítóintézetben dolgozik, ahol fiatalkorú elkövetőket tartanak fogva. Az anyját már elveszítette egy betegség következtében, az apja pedig egyáltalán nem szereti, és csak a folyamatos alkoholutánpótlás beszerzésére jó neki a lány.

Eileennek nincsenek barátnői, csak egy nővére, aki nem táplál iránta semmiféle testvéri érzelmet, sőt már régen elköltözött a családtól és a saját életét éli. Van még egy nagynéni, aki vasárnaponként templomba viszi az apját, de ő sem foglalkozik a lánnyal, nem érez iránta semmiféle érzelmet, csak megvetést és undort.

A könyv egy hét története, Eileen elmesélésében, amikor idős hölgyként meséli el életének ezt a szakaszát. Mi történt abban az egy hétben, amelynek végén, éppen karácsonykor elhagyja lakóhelyét, munkahelyét, az apját és soha többet nem tér vissza a városba. 

Eileennek saját elmondása szerint is nagyon sanyarú sorsa volt, sem szeretet, sem melegség nem volt az életében. Minden napja ugyanúgy telt, testképzavara miatt felvette az elhunyt anyja lógó, divatjamúlt gönceit és nem sokat adva a tisztálkodásra elindult a munkába, ahol rendszeresen fantáziált az egyik börtönőrről, szegényes életét a férfi megfigyelése és a róla való ábrándozása töltötte ki. 

Egészen addig élte ezt az életet, míg a börtönbe új nevelési tanácsadó érkezett. A szépséges Rebecca, aki mintha barátkozni szándékozott volna Eilennel.  Ennyi a történet felvezetése, és mindannak ellenére, hogy egyszerűen hátborzongató volt olvasni Eileen életéről, taszító gondolatairól, valahol mélyen némi sajnálatot is érezhetünk iránta, és értetlenkedhetünk, hogy miért nem akar kitörni ebből az életből, miért nem változtat magán és a környezetén, a lakásukon, miért él piszokban és miért nem törődik magával. 

Az alkohol és az önutálat az eszközei a hétköznapok elviselésére és ha egy kicsit is megszánjuk ezt a fiatal nőt, akkor szinte örülünk, amikor belép életébe Rebecca és valamiféle változást hoz a jelenléte Eileen életébe. 

Hogy ez a változás mennyire jó Elieenek és mennyire tetszik nekünk olvasóknak, talán az nem is lényeges. Mert én kicsit értetlenkedve álltam a történet végén, hogy akkor most mi is történt? És miért így kellett befejezni?

Ugyanakkor úgy érzem, hogy itt egyáltalán nem az úticél és nem a végeredmény számít, hanem az út, ahogyan eljutunk oda, ahogyan Eileen eljut valahova a szerencsétlen életéből. Ez a könyv megfekszi a gyomrunkat, nincsenek benne szerethető szereplők, nincsenek benne aranyos gyerekek, szerető szülők és kedves kollegák. 

Csak Eileen van, akinek a fejében csúfságot és kishitűséget látunk, Eileen, aki csúnya és egyáltalán nem szeretni való, az egyik legszánalmasabb karakter, akiről olvastam. Elnyomott és rögeszmés, és olvasás közben végig iszonyú feszültséget éreztem és vártam, hogy nemcsak Eileen, hanem én is szabaduljak már végre ki ebből a világból, mert hosszú távon nem lehet elviselni. 

A könyv karakterei nagyon érdekesek voltak, Eileen gondolatain keresztül végig kemény pszichés hatás alatt vagyunk, és bár azt írtam nem sokkal előbb, hogy nem az úticél és nem a végeredmény számít, de azért nem bántam volna, ha Eileen nem bánik így el velem, nem int be, hogy ezt neked, tulajdonképpen találd ki, hogy másztam ki ebből az egész sz@rból. 

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik kedvelik az erős, sötét, visszataszító  karakterábrázolásokat,  akiknek nincs bajuk a  furcsa végű történetekkel, ami talán az egész könyvhöz képest mégsem annyira furcsa. Eileen története cseppet sem hétköznapi, egy sötét és nyugtalanító utazás egy ember fejében. 

Bea

"Hogy is van az a régi mondás?
A barát az az ember, aki segít neked elrejteni a holttestet
- ez volt ennek az új kapcsolatnak a lényege.
 Rögtön megéreztem. Az életem meg fog változni. "

******

"Nem volt kellemes hely az otthonunk.
Anyám halála után nem válogattuk szét, nem dobtuk ki a dolgait,
semmit sem rendeztünk át, és mivel már nem volt, aki takarítson,
a ház piszkos volt és poros, zsúfolásig megtelt felesleges tárgyakkal
- holmik és holmik mindenütt. Mégis teljesen üresnek hatott."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése