Bauer Barbarától ez a második olvasásom. Az aranyműves fia volt az első, és már arról a könyvről írt bejegyzésemben is megállapítottam, hogy mennyire finom, lírai stílusban meséli el az eseményeket a szerző. Ez nem változott, illetve annyiban mégis, hogy ez a könyv még jobban megérintett, még jobban szívbe markoló volt.
Az etyeki emberek emlékeit sikerült annyira személyessé, annyira közelivé tennie, hogy bármelyikünk emlékei lehetnének, bárki nagyszüleiről, elődeiről szólhatna ez a csodaszép, szeretettel teli, megindító történet.
A fekete rózsa Bauer Barbara személyes ihletésű története, mely szülőhelyéről Etyekről, annak történelméről szól. Az ott élő emberek megható, fájdalmas története, mely emberek életét a háború szabdalta, nélkülözések és tragédiák nehezítették.
Annust különös kapcsolat fűzi a fekete rózsához. Szerelme Andris mutatta meg neki, ő mesélte el, hogy a fekete rózsa nem fekete, az érzelmek és a fény mutatja meg, milyen is valójában. Mint ahogyan a szőlősorok végén is egy jelző a rózsa, ami hamarabb megmutatja a szőlőlisztharmat jelenlétét, mint ahogyan a szőlőt megtámadná. Minél sötétebb a rózsa, annál érzékenyebb.
Annus már gyerekkorában rájött, hogy az ő élete párja csakis Andris lehet és nagy a boldogsága, amikor a fiú is kimutatja az érzéseit. Bimbózó szerelmüket azonban nem hagyja szárnyalni a háború, nem csak a fiatal Andrist sorozzák be katonának, hanem a lány két ikerbátyját, sőt az édesapját is. Annus családjának sorsával együtt tanúi lehetünk a második világháború alakulásának, a család férfitagjaiért és az Andrisért való aggódás, rettegés átitatja minden cselekedetüket, minden napjukat, ugyanakkor Annusnak erősnek kell lennie az édesanyja és az idős nagyszülei miatt.
A lány szerelme erős, mindvégig kitart benne a remény, hogy Andris visszatér a háborúból és a családtagjai is épségben hazatérnek. Közben szemtanúi lehetünk a háború borzalmainak, a hatalom értelmetlen intézkedéseinek, a svábok kitelepítésének, Annus és családja fájdalmas történetének. Az érzelmek hullámvasútjának, a szerelem szárnyalásának és erejének, az emberek összetartásának és az árulásának is.
Ez a regény is megmutatja, hogy a háborúk legnagyobb vesztesei a hétköznapi kisemberek, a családok, a szülők, akik gyermekeiket vesztik el, és a gyermekek, akik szüleiket vesztik el. Az öregek, akik egyedül maradnak, és a fiatalok, akiknek túl korán kell felnőniük.
Éhezés, reményvesztettség, veszteségek, kilátástalanság az egyik oldalon, remény, kitartás, szeretet, szerelem, összetartás a másikon, egyszer erre, egyszer arra billen a mérleg. Mint ahogyan mi is egyszer sírunk, másszor reménykedünk, és mosolygunk a könyv eseményein.
Nagyon erős ennek a könyvnek az érzelmi hatása, sokszor szorult el a torkom, annyira szépségesen idézte meg Barbara a régmúlt iránti érzelmeket, az elvesztett emberek, családtagjaink emlékét, hogy többször is megkönnyeztem.
Gyönyörű, keserédes, fájdalmas, megható, szívhez szóló történet. Méltó emlék azoknak az embereknek, akikről szólt és azoknak is, akikről szólhatna, akikkel hasonló dolgok estek meg és soha nem felejtettek el emlékezni.
Bea
"Amíg nem fogalmazod meg, mit szeretnél, ne várd, hogy beteljesüljön."
*****
"Névsorok. Azt hittük, velünk nem történhet meg. Az apám, a nagyapám, a fivérem.
Ezért a hazáért harcoltak. Asszonyok, akik itt szülték meg gyermekeiket.
Parasztok, akik ezt a földet művelték, munkások, tanárok, orvosok. Gyerekek.
Ott voltak mind. Mögöttük kiürült otthonok, elhagyott életek,
befejezetlen múlt, el nem kezdett jövő."
*****
"Ami igazán fontos, az bennünk van, elkísér, végigjárja velünk az utat, előjön,
talán még súg is, ha kell, de aztán visszahúzódik a felejtés mögé,
legyen az öröm vagy bánat, jó vagy rossz. Mind képes táplálni, mind erőt ad,
mutat valamit. Mind elmozdít, és más irányba visz tovább."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése