Azon a végzetes napon apa megölte anyát.
A tragédia után Lulu és Merry gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerül. De pontosan tudják, a történtek után senkiben sem bízhatnak, és csak egymásra számíthatnak. Harminc éven át próbálnak értelmet adni a gyermekkorban átélt szörnyűségnek, miközben börtönben ülő apjuk nyomasztó kísértete lengi be a hétköznapokat. Lulu azzal áltatja magát, hogy apja halott, Merry viszont úgy érzi, bármit is tett, közeli kapcsolatban kell maradnia vele.
Nehéz bármit is mondanom erről a regényről. Nem mondhatom azt, hogy tetszett. Azt igen, hogy megrázott, nyomasztott, lelkileg megviselt, nem tudtam letenni, bennem végig ott volt a remény... A remény valami jóra. Megkönnyebbülésre, felejtésre, boldog életre.
A történetet a két lány, Lulu és Merry váltott fejezetekben mesélik el, gyermekkoruktól egészen felnőttkorukig. Sok mindennek lehetünk tanúi a lányok elbeszéléséből. Már azelőtt fájt a szívem értük, mielőtt megtörtént a tragédia. Mert az anyjuk nem volt annyira anyjuk, mint kellett volna, nem volt annyira szerető és nem volt gondoskodó sem. Ők azonban ragaszkodtak hozzá, azt gondolom, hogy minden rossz ellenére gyermeki lelkükkel szerették is. Az apjuk sem volt az apák mintapéldánya, sőt még egy kedves, átlagos apának sem lehetett mondani, bár Merry volt a kedvence, de elvakította a felesége iránt érzett szenvedélye, féltékenység, és az állandó hiábavaló epekedés. Mert nemcsak anyának nem volt túl jó, de úgysem viselkedett, mint egy rendes feleség. "Ne engedd be apát a lakásba!" - kérte az anyja Lulutól, aki nem tudta ezt a kérést teljesíteni és beengedte külön lakó, bebocsátásért esedező apjukat. Aki ezután megölte a feleségét... A lányok is ott voltak....
Az életük ezután arról szólt, hogyan tudják feldolgozni ezt a borzalmat, elég-e, ha soha többé nem akarja látni Lulu az apját, vagy éppen az a jó, ha eljár rendszeresen látogatni, mint Merry. Mindkét lánynak megvannak a saját kérdéseik, amelyekre egész életükben keresik a választ, a kétségeik, hogy tehettek-e volna valamit, valami többet, hogy az apjuk ne ölje meg az anyjukat, ha Lulu nem nyitja ki az ajtót, ha nem szalad el segítséget kérni, máshogyan történtek volna-e a dolgok. Merry is szeretné a maga kérdésére megkapni az apjától a választ, de azt hiszem erre nincs is válasz.
Sokszor elgondolkodtam olvasás közben, hogy én mit tennék a lányok helyében, Merry vagy inkább Lulu viselkedését követném. Megértettem mindkettőjüket, és nagyon sajnáltam is őket, egész életükben ott vergődtek ennek a szörnyű eseménynek az emlékeiben, és nem tudom képesek voltak-e megbocsátani. Van-e értelme a megbocsátásnak ebben az esetben. Talán ha az emlékeket is ki lehetne törölni. Akkor viszont nincs szükség megbocsátásra, mert nincsenek borzalmas emlékek. De sajnos itt vannak, hosszú éveken át kísértő, kitörölhetetlen, felejthetetlen emlékek.
Haragudtam az apjukra is, egyrészről néha engem is elgyengített az, hogy nem akart lemondani a lányokról, a családhoz akart tartozni, másrészről pedig azt gondoltam, hogy megadhatná a lányainak azt, mintegy jóvátételként, hogy eltűnik az életükből, soha nem keresi őket, talán így könnyebb lenne nekik.
Azt gondolom, Lulu és Merry megtettek mindent, amit egy ilyen gyerekkorral a hátuk mögött csak tudtak, próbáltak normális életet élni, egyikőjüknek látszólag sikerült is, de egy ilyen traumát lehetetlen feldolgozni. A szemrevaló külsőségek mélyén nehéz problémák rejtőztek.
A kettőjüket összetartó szeretet, a család ereje azonban segített nekik elviselni a nehézségeket, egymást támogatva, reménykedve keresni a felejtést, a gyógyulást és a megkönnyebbülést.
Nekünk olvasóknak pedig maradnak a nyomasztó érzések, együttérzés, szánalom, tanácstalanság és a végére, mint ahogyan a szivárvány egyszercsak megjelenik az eső után, úgy jelenik meg bennünk is a remény, hogy talán mégis lehet öröm az élet...
A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!
10/10
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése