2021. október 13., szerda

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Belvárosi srác

Különleges történet a szeretet erejéről

Hajdú-Antal Zsuzsannának egy orosz férfiról olvasott újságcikk adta az ötletet, mely arról szólt, hogy a férfi egyedül maradt a sérült kisfiával. Ez a cikk motoszkált a fejében, amikor életre keltette Balázs és Misi történetét, akik Budapesten élik a saját kis hétköznapi életüket. 

Már amennyiben hétköznapinak számít az, ha egy kisfiú Down-szindrómás, akit csak az egyik szülője nevel, mert a másik nem bírta elviselni azt a hatalmas nyomást, amit a sérült kisfiú jelentett. Ebben az esetben a magára maradt szülő az édesapa, aki viszont feladott mindent, jól menő állást, addigi életvitelét, hogy a hároméves down-os Misa mellett maradhasson. 

Minden a bloggal kezdődött. Vagy mégsem? Már sokkal korábban, amikor Balázs felesége, kisfiuk édesanyja Rita elhagyta közös otthonukat, elhagyta Balázst és Misát? Nem, minden ott kezdődött, amikor Misi megszületett és közölték a szülőkkel, hogy a csecsemő veleszületett kromoszóma-eltéréssel született. Akkor úgy érezték, minden összeomlik, minden addigi tervük és elképzelésük értelmét veszti, a kifestett gyerekszoba hiába várja kis lakóját, a kiságy fölé akasztott zenélő játék, a plüssmackók, mert a gyermek down-os. Mindennek annyi. 

Ezekkel a kétségbeesett érzelmekkel és gondolatokkal kezdődött minden. Balázs egyedül maradt, szintén egyedülálló édesanyja segítségével nevelte Misát, majd ételkihordói állást vállalt, melynek időbeosztása lehetővé tette, hogy többet legyen a kisfiával, fejlesztésekre tudja vinni. Tapasztalatairól, mindennapjaikról blogot ír, DownTown boy névvel. Valószínűleg annak köszönheti Császár Kata televíziós szerkesztő és műsorvezető megkeresését, hogy  már egész szép számú olvasótáborral rendelkezik, ezért meghívást kap a reggeli műsorba, hogy beszéljen az életükről, a blogról, a Down-szindrómás kisfiáról.

A műsor azonban nem úgy alakul, ahogyan azt Balázs várta, valahol kisiklik és itt kezdődik el igazából az a történet, amelyben megismerjük Balázs mindennapjait, az édesanyját, a barátait, Nellit  és Lacit, a Downosokat segítő Alapítványt, Wágner Julcsit, és Veronikát az alapítvány motorját. Nagyon szeretni való karakterek ők, minden esendőségükkel és vágyaikkal, akik akár mi is lehetnénk. 

Balázs egy átlagos, hétköznapi pasi, aki jó humorérzékkel és kellő lazasággal tudja élni az életét, közben azért ő is ugyanúgy vágyik szeretetre, szerelemre, mint bárki más. Császár Kata kezdetben főgonosz, de az ő esetében is bebizonyosodik, hogy semmi nem fekete-fehér, sőt... Mindenkinek megvan a maga egyéni története, amit ha hajlandóak vagyunk megismerni, akkor már teljesen más szemmel nézzük a dolgokat.  Balázs kifelé mutatott lazaságával, jófejségével saját maga előtt is leplezi, hogy mennyire sérült a lelke, amikor Misa anyukája otthagyta őket, nem feltétlenül saját maga miatt, hanem kisfia miatt is nehezen tudja feldolgozni a történteket. 

Megrendítő volt, amikor felbukkant az édesanya, és ugyancsak szívszorító Kata története is. Balázs édesanyja is közel került hozzám, a társkeresési próbálkozásaival, az unokája iránti elkötelezettségével és szeretetével kivívta teljes szimpátiámat.

Nagyon sok információt megtudunk a Down-szindrómáról, Balázson keresztül látjuk azt a plusz energiát, amit egy ilyen kromoszóma-rendellenességgel született gyermek nevelése igényel, különböző fejlesztésekre kell hordani, ami nem csak rengeteg plusz időt, hanem anyagiakat is igényel, és itt ismerjük meg az Szülők a Down-szindrómás Gyerekekért Alapítványt, akik támogatására Balázs és a down gyermeket nevelő szülők számíthatnak.

Ez egyik fontos mellékszereplő, aki a fejlesztő tornát végzi az Alapítványnál, Wágner Julcsi, maga is down-szindrómás, rajta keresztül nagyon jól megmutatja a szerző, hogy ők értékes emberek, ugyanolyan vágyaik és terveik vannak, mint egészséges társaiknak, és emellett pedig egy extra adag kedvesség és szeretet van bennük, amiből szívesen adnak másoknak. 

A könyv rámutat arra, hogy egy down-szindrómás kisgyerekkel ugyanolyan és mégis teljesen más az élet, Balázsnak ugyanúgy meg kellett küzdenie a gyermekétől való elszakadással, amikor óvodába adta, ugyanúgy megviselte, mint minden más szülőt, mégis sokkal jobban, mert játszótéri tapasztalatából tudta, hogy vannak, akik máshogy beszélnek az ő down-szindrómás kisfiával, furcsának tartják és féltik tőle a saját gyereküket. Egy extra adag aggodalom volt benne emiatt, amikor végre elszánta magát Misa óvodába adására.

Ez pedig azért fordulhat elő, mert az emberek nem ismerik a Down-szindrómát, nem hallottak róla eleget, bár napjainkban már történt ebbe az irányba nyitás, de szélesebb körben kellene az embereket tájékoztatni, sőt megtanítani a helyes kommunikációra a down-szindrómával kapcsolatban. 

A Belvárosi srác egy jó humorral megírt, fiatalos, lendületes, szeretettel, érzelmekkel teli érzékenyítő, nagyon kedves könyv, melyet mindenkinek el kellene olvasnia.

Bea

"Ha meg sem moccansz, tutira nem vered be a lábujjad."

*****

"Gyakran hívom Misimóknak a _Misimókus_ból.
Az a mókus is más volt, mint a többiek, a fekete farkával,
meg a mit tudom én, mijével kitűnt a társai közül."

******

"(...) az biztos, hogy abszolút szerethetőek, és ők is folyton szeretni akarnak.
Őket ismerve valószínűleg  szebbnek is látnak mindent maguk körül, főleg a többi embert.
Ami pedig, valljuk be, jócskán ránk fér, nem?"

*****

"Nem azon van a hangsúly, hogy ők éppen olyanok, mint mi, mert ez nem igaz, és hazudik is, aki ezt állítja; nem. Azt meg kell érteni, hogy ez egy különbözőség. De a különbözőségek épp azért léteznek, legalábbis az én olvasatomban, hogy megtanuljuk kezelni őket. Hogy a különbözőségek mellett még ezer olyan dolog van, olyan pont, amivel két ember kapcsolódni képes egymáshoz."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése