2019. december 2., hétfő

Náray Tamás: Zarah


Nagyon régóta szerettem volna elolvasni Náray Tamás regényét, hosszú előjegyzési listát vártam végig a könyvtárban, míg sorra kerültem.

Most viszont úgy érzem, kicsit nehéz helyzetben vagyok. Vegyesek lettek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, de nem olyan módon, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim, és most azt gondolom, hogy a könyv és a történet nem felelt meg a várakozásomnak. 

Tulajdonképpen nagyon is megfelelt, és a könyv elején, úgy a 200. oldal környékén meg is állapítottam, hogy Náray Tamás nagyon jó mesélő, és valójában alig tudtam letenni a 740 oldalas könyvet.

Hacsak nem azért, mert közel féltégla súlya húzta a karomat, de tényleg magával ragadott a történet, színes volt, fordulatos, még az sem zavart, hogy időnként tragédiák történtek kedves szereplőkkel, hiszen azt mondhatjuk ilyenkor közhelyesen, hogy ilyen az élet. 

Szerettem azt, ahogyan  láttam fiatal nővé, majd boldog feleséggé válni Zarah-t, és az sem zavart, hogy a lánya, Jozefa életébe is alapos és részletes betekintést kaptam, hiszen ez az alapja a későbbi eseményeknek, ez viszi tovább a történetet, szinte én is a család részese lettem. 

Volt azonban egy pont, ahonnan kicsit hiányolni kezdtem Zarah-t, bár a történet még úgy is fogva tartott, csak nem értettem, hogy hová lett tulajdonképpen évekig a nevével fémjelzett könyvből. Mert a könyv több évtizedet ölel át, Zarah kétéves korától egészen idős koráig követhetjük nyomon a családja történetét.  Ezzel a hiánnyal azonban még tudtam mit kezdeni, mert gondoltam, hogy majd előbb-utóbb visszatér, végülis nagyjából lehetett tudni, mi történik vele, addig ott volt nekünk Jozefa.

Egyszercsak azonban volt egy hirtelen váltás, egy tragikus esemény elszakította a történetet, majd 30 év elteltével lépünk vissza a cselekménybe, és mint egy filmszakadás egy jó ideig nem tudtam, hogy mi történik, próbáltam kitalálni, ki kicsoda, majd később kiderült, hogy akiről sikerült megállapítanom a személyazonosságát, az egy jelentéktelen mellékszereplő volt az eseményekben. 

Értem én, hogy be kellett vezetni az új szereplőket valahogyan, de talán kicsit hosszú volt az a néhány száz oldal, amit ennek az új vonalnak szánt a szerző, mintegy kettévágva vele a történetet annyira, hogy nehéz volt ismét felvennem érdeklődésem fonalát.  Úgy érzem, hogy keresztül kellett küzdenem magam azon a pár száz oldalon, ahhoz, hogy ismét találkozzam ismert és megkedvelt szereplőimmel, de az öröm és az élmény már nem volt akkora, mintha el sem veszítettem volna őket. 


Mindettől függetlenül mégis szerettem a könyvet, szerettem Náray stílusát, könnyed, minőségi eleganciával szőtte a mondatokat, izgalmasan csavarta az eseményeket, a fentebb leírt kivételektől eltekintve, tervezem elolvasni a következő részt, amelynek könyvtári  előjegyzési listáján jelenleg a 18. helyen várakozom. :D

- Bea -

"Az elmúlt évek megmutatták neki, hogy nem az a legnagyobb boldogság, 
ha valami jó történik az emberrel, hanem az, ha elmúlik valami rossz."

*****
"... sokan azt hiszik, hogy egyféle boldogság létezik csupán. 
Meg azt, hogy valaki mástól függ. Pedig tévednek."

*****
"Gyakorolnunk kell azt is, hogy jól éljük meg az életünket. 
Ahogy jól sütni, zongorázni, vagy rajzolni is csak gyakorlattal lehetséges. 
Aztán ha szerencsénk van, egyre könyebben vészeljük át a nehéz időszakokat, 
és egyre nagyobb örömmel fog eltölteni, amikor jól mennek a dolgaink."

4 megjegyzés:

  1. Nekem is hasonló érzéseim voltak: sokkal inkább szólt a családról, a testvéréről és a lányáról, mint Zarah-ról, nagyok voltak az időbeni ugrások... nekem volt olyan szál is, ami nem illett bele, de akkor még nem tudtam, hogy ez egy trilógia... de egyébként tetszett, nagyon is-) Jó a stílusa, a humora, jó kis gondolatokat oszt meg az olvasóval...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, én is elolvasom a másik két részt is, mert a hibái ellenére jó kis könyv ez. És valószínűleg értelmet nyer az is, ami itt még nem passzolt annyira a történetbe. :)

      Törlés
  2. Igen, én már régebben olvastam, de azt hiszem újra elolvasom, mert rájöttem, hogy részleteiben már nem nagyon emlékszem rá.

    VálaszTörlés