2019. december 6., péntek

Bauer Barbara: Az aranyműves fia


Első olvasásom Bauer Barbarától és azt már biztosan tudom, hogy szeretnék még tőle más történetet is elolvasni. Finom, lírai a stílusa, szépen, lassan, lágyan hömpölyögnek az események, van időnk arra, hogy átvegyük a ritmusát, hogy befogadjuk ezt a szép történetet, amely egyszerre tart a jelenben és repít el a múltba.

Olyan időkbe utazhatunk el a szerzővel, amikor az emberek hite mélyebb volt, erejük és kitartásuk hatalmas, ezáltal olyan dolgokat vittek véghez, amiket nekünk ma már talán nehéz elképzelni. 


Mint például Daru történetét, akit kisfiú korában szakítottak el szüleitől, hogy aztán élete végéig szerzetesként éljen egy kolostorban, kitanulja az aranyművességet és egy miniatűr tűzzománc kép megalkotása legyen élete fő műve. Érzelmek, sírás, nevetés, boldogság nélkül élte le az egész életét, és ha kizökkent ebből a semleges, nyugodt állapotból, akkor bizony büntetés várt rá. 

De a legborzasztóbb a magány volt, amivel meg kellett küzdenie, a szüleinek a hiánya, a szeretet, a meghittség nélküli élet, a természet szépségének a nélkülözése, az emberek, a gyerekek, mind-mind hiányoztak Darunak, aki a történelem áldozata és szolgája is lett egyben. 

Az 1500 évvel ezelőtti események éppen olyan érdekesek voltak, mint amennyire a jelen eseményei összekapcsolódtak ezzel a régen élt kisfiúval.

Dalnok Erika újságíró szerkesztőként dolgozik egy kiadóban, amikor a kezébe kerül a neves történész kézirata, ami nagyon felkelti a kíváncsiságát, ám a kézirat valahogy befejezetlennek tűnik. Erika felkeresi a már elhunyt történész fiát, hogy engedélyt kérjen a kiadásra, és abban bízik, hogy rá tudja venni Szentesi Zoltánt a történet befejezésére. 

Erikának és Zoltánnak is megvannak a maguk keresztjei, fájdalmai, és nem könnyen, nem gyorsan, de mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz, különös dolgok történnek velük, közösen próbálnak a végére járni a Zoltán édesapja által írt mesének, mely egy kisfiúról szól, akit aranyművesnek tanítanak egy kolostorban. 

Időnként visszautazunk a múltba és Daru édesapját is megismerhetjük, az aranyművest, aki a Szent Koronát készíti, majd a korona "életébe", útjába is bepillantást nyerünk. Mesés legendák, izgalmas történelem elevenedik meg a szemünk előtt, miközben a ma két emberének, Erikának és Zoltánnak is figyelemmel kísérhetjük a sorsát. 

Erika nemrég vesztette el a férjét, Zoltán pedig korán elvesztett édesapja halálát nem bírta sok évtizeden át feldolgozni. A jogi egyetem elvégzése után aranyművesnek tanult, és éppen egy ugyanolyan képen dolgozott, amikor Erika felkereste, mint Daru, a szerzetes.


Szép történet az élet körforgásáról, folytonosságról, a mindennek mindennel való összefüggéséről, a kapcsolatokról, a múlt nagyságáról, a hit és szeretet erejéről. A történet ezoterikus vonalát külön kiemelném, mert hiszem, hogy a nagy érzelmeket, nagy eseményeket, az összetartozó embereket semmi nem szakíthatja el egymástól, képesek a megfelelő időben, a megfelelő helyen ismét találkozni. 

- Bea -

"A fiam két-három naponta meglátogat, és van két barátnőm, akik éppoly nyavalyások, mint én. 
Ha összejövünk, csak arról beszélünk, kinek mije fáj, és milyenek a leletei. 
Aztán persze jókat derülünk ezen, hogy olyanok vagyunk, mint az öregasszonyok. 
Aztán pedig azon nevetünk, hogy öregasszonyok vagyunk."

*****
"Isten. Ki az Isten? Talán tudjuk? Valaki ismeri? Az érsek vagy a pápa ismeri? 
Tudja, az Isten erő és hit. És még valami. Felsőbb hatalom, mely dönt, alkot, irányít."

*****
"Arra is biztatott, engedjem szabadjára a fantáziámat. A kíváncsiságomat. 
Egyszóval semmit ne fojtsak el. Nincsenek jó és rossz gondolatok. 
Az egyik csak a másik mellett igaz. Inkább tanuljam meg lecserélni a rosszat a jóra, 
de ahhoz mindkettőt vállalnom kell."

*****
"Nem tudom elképzelni, hogy ok nélkül kell megélnünk bizonyos dolgokat."

*****
"Biztos, hogy mindent meg kell érteni?"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése