Bence
Ez megintcsak egy szuper családi játék, amely kiválóan egyensúlyozik az egyszerűség és a mélyebb stratégiai tartalom között. Az egész játék egy nagyon szép táblából és jónéhány kártyából áll, ez a néhány hozzávaló nagyon szórakoztató játékélményt tud adni.
A társasjáték témája szerint kutatók vagyunk, akik Atlantica elsüllyedt kincseit keresik, és búvárok segítségével próbálják a felszínre hozni, majd hajókkal elszállítani azokat, mielőtt még kitörne a hurrikán. Itt meg is jegyezném, hogy nekem nagyon tetszett a hangulata, és bár az egész játék csak kártyákkal zajlik, mégis úgy érzem, hogy a téma és a játék mechanizmusa nagyon jól kiegészítették egymást, tényleg azt éreztem, hogy búvárokat fogadok fel a kocsmából, kincseket szerzek meg, hogy aztán az elszállíttatásukon törjem a fejem.
A szabályok nagyon egyszerűek. Kezdéskor lerakjuk a kincskártyákat, a búvárkártyákat, a hajókártyákat és a kutatókártyákat a táblán kijelölt helyükre, illetve minden játékosnak osztunk öt búvárkártyát.
A búvárkártyákon különböző színeket és szimbólumokat láthatunk, ugyanilyen jelzések szerepelnek az egyes kincsek, hajók és kutatókártyák területei fölött is, ezek jelzik, hogy mennyi és milyen fajta búvárra lesz szükségünk az adott kincs vagy egyéb dolog megszerzéséhez. Ha rendelkezünk a megfelelő búvárkártyákkal akkor megszerezzük a kincset, innentől kezdve az a miénk, a játék végén pontot fog nekünk érni, de csak abban az esetben ha ha sikerül hajót szereznünk neki és elszállítani.
A hajók különböző méretűek lehetnek, vannak amelyek csak kevés kincset tudnak elszállítani, ezek olcsóbbak és vannak amelyek többet is elbírnak, ezek azonban jóval többe is kerülnek. A kincsek többféle csoportba tartozhatnak, érdemes az azonos csoportokból minél többet gyűjteni, így ugyanis több pontot érnek.
Fontos szerepük van még a játékban a kutatókártyáknak, ezeknek mindenféle különleges tulajdonságaik vannak, amelyek mind valamilyen pontokhoz juttathatják a játékosokat, ha előre gondolkoznak és a megfelelő kártyákat veszik meg. Ezek nagyot tudnak csavarni a játékon, mivel csak a végén tudjuk pontosan, hogy mennyi pontot szerzünk általuk. Ez nagyon jó elem egy ilyen családi játékban, mert így egy kicsit kiegyenlítődnek az esélyek.
A játék véget ér, ha felhúzzuk a hurrikánkártyát. (A kincskártyákat két pakliban tartjuk egy nagyobban és egy kisebben, amelyikbe belekeverjük a hurrikánkártyát. Ha elfogyott a nagyobbik pakli, akkor a kisebbiket használjuk, ebből előbb-utóbb előkerül a hurrikánkártya. Ez biztosítja, hogy a játék ne érjen véget túl korán.) Ezután összeszámoljuk a pontjainkat, és az a játékos győz, aki a legtöbb pontot gyűjtötte. Ilyenkor általában nagyon szoros eredmények szoktak születni.
Ez egy rendkívül magától értetődő, könnyen tanulható társasjáték, egyedül a kutatókártyák képességei azok, amikhez jól jön ha a közelben tartjuk a szabálykönyvet.
Mint azt korábban is írtam, az Atlantica nagyon jól egyensúlyozik a könnyedség és a stratégiai lehetőségek között, ennek köszönhető, hogy kicsik és nagyok számára egyaránt szórakoztató.
Engem ez a játék egy kicsit a Luxorra emlékeztet, na nem a játékmenetében, vagy a szabályaiban, mert azok teljesen másak, hanem abban, hogy az a játék is egy nagyon egyszerű, könnyen elsajátítható alapkoncepciót használ, illetve a játékos folyamatosan azt érzi, hogy szerzett valamit, nem csak egy helyben toporgott, hanem tett valamit a győzelem érdekében, még ha nem is biztos, hogy ő fog nyerni. Az Atlantica esetében is ezt érzem és ez az egyik dolog ami ezt a játékot igazán családivá teszi.
Titusz
Ez a játék annyira jó, hogy történetet ihletett. Amúgy egy ilyen alap búváros témára csak vállat vonnék, de ez mindent visz. Eddig négyszer játszottunk, és háromszor nyertem. Ez egy teljesen egyszerű kombinációs játék (amiben mondjuk nem vagyok rossz, hála a videójátékoknak), amit egy táblával, viszont annál több kártyával oldottak meg. Taps a tervezőknek. Amikor ezt írom, a történetem még félkész, de hamarosan kész lesz, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Mindenképp el fogjátok olvasni. ;)
A fiúk után én is csak szuperjó dolgokat tudok írni erről a játékról. Nagyon élvezetes, mindvégig fenntartja mindenki figyelmét és aktivitását, tényleg egy nagy búvárkalandban érezhetjük magunkat és nagyon jó a módszer, ahogyan a kincseket és egyéb dolgokat lehet gyűjtögetni. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ez mindenkinél kedvenc lett.
És nagyon jó hír, hogy Tituszt egy történet írására ihlette, mint azt már említette is. A történet pedig most már el is készült, itt lentebb olvashatjátok.
Atlantica
1909 április 25-e volt. Este egy öreg halász, a kikötő felé vette az irányt.
- Nincsenek halak - mondta magának szomorúan. - Hamarosan ingem, gatyám rá kell költenem hogy életben maradjak.
A víz finoman dobálta a ladikot, amiben az öreg halász ült. Az éjszakában csak a sirályokat és a tenger zúgását lehetett hallani. Valami aranyos fénnyel megcsillant a tengerben.
- Az meg mi? - kérdezte magától a halász.
Ahogy a csillogás irányába fordította hajóját, szíve egyre gyorsabban dobogott. Ahogy odaért, egy kis aranyszínű szobrot emelt ki a vízből.
- Gazdag lehetek - csillogott a halász szeme.
Hirtelen több tárgyat is megpillantott. Agyagedényeket, szobrokat, agyagtáblákat. Mindet kihalászta a vízből. Ahogy lenézett a vízbe, észrevette hogy ritkán szokott ilyen tiszta lenni. A tisztaság következményében megpillantotta, hogy mi van a víz alatt. Hatalmas kőszobrok, oszlopok, romos épületek.
- Ezt mindenkinek hallania kell - mondta elképedve a halász, majd Brookcastle kikötője felé vette az irányt.
New York nagyvárosában, egy hatalmas irodaházban, egy Harry Stewart nevezetű ember, azon törte a fejét, hogy lehetne gazdagabb, hogy hogyan tudná nagyobbá tenni a cégét.
- Foglalkozhatnánk környezetvédelemmel - vetette fel az ötletet a titkárnője, Mary Granger.
- Túl sok munka - mondta Stewart. - És amúgy is, a sok új gyár, sok új szerkezet miatt nehéz dolgunk lenne. Többet veszítenénk, mint amennyit nyernénk.
- Sajnálom uram - mondta Miss Granger. - Kifogytam az ötletekből. Megyek, és ha eszembe jut valami, majd szólok.
- Rendben - intett neki Stewart, majd az ablak felé fordult és tovább gondolkozott.
A céget és az egész vagyonát az apjától örökölte. Megígérte neki, hogy naggyá teszi a céget. Richard Stewart, azaz Harry apja korában, a cég kereskedelemmel foglalkozott. Ez a mai napig fennmaradt a cégnél, annyi különbséggel, hogy most már nem csak kereskedelemmel foglalkoztak, hanem az újonnan feltalált gépek gyártásával, összeszerelésével, tesztelésével, valamint szállításával.
Harry Stewart pénze ezzel gyorsan elszállt. És bár az apja már rég meghalt, megtartotta az ígéretét azzal kapcsolatban hogy naggyá teszi a céget.
Víz csepegett a finom szemű homokra a tengerparton. A vízcseppek egy nagy, fémből készült búvárruháról csepegtek le.
- Új rekordot állítottál fel! - ujjongott a búvárnak Helen Rogers, egy fiatal, tizenhét éves lány. A haja lángvörös volt, míg szeme égszínkék.
- Tényleg új rekord - mondta egy fiú, aki ránézésre évekkel idősebb volt Helennél. Fekete haja az arcát csapdosta.
A búvár a fején lévő sisakra mutatott.
- Jaj, bocsi! - mondta neki a fiú, majd gyorsan lecsatolta a sisakot a búvárról.
A sisak alatt, egy, a fekete hajú fiúval egyidős arcot lehetett megpillantani. Az ő haja halvány vörösben játszott, de ugyanúgy égszínkék szeme volt mint Helennek. Nem véletlenül, hiszen a fiatalember Helen bátyja volt. John Rogersnek hívták. Brookcastle egyik legjobb búvára volt, ha nem a legjobb. Huszonhat éves volt, akárcsak Peter Brook, a fekete hajú fiú.
- Nick Ford rekordját még nem sikerült megdöntenem - mondta John némi keserűséggel a hangjában. - Vegyétek le rólam ezt a ruhát! Alig kapok levegőt.
Peter és Helen megszabadították Johnt a búvárruhától.
Peter elszaladt ellenőrizni a szekeret, és megetetni a lovat.
- Na és miket találtál? - kérdezte Helen.
John belenyúlt a búvárruhája egyik legmentesen zárt zsebébe, majd egy maréknyi, meseszép kagylót húzott elő.
- Ezek gyönyörűek! - ujjongott Helen, majd a bátyja nyakába ugrott. John szája mosolyra görbült, majd viszonozta az ölelést.
- Gyertek, megvagyok! - kiáltott oda nekik Peter. John megfogta a ruhát és elkezdte a szekérhez hurcolni. Az utolsó pár méternél Peter is besegített.
Felültek a szekérre és elindultak Brookcastle felé.
A Szálkás Halban, azaz Brookcastle fogadójában, a szokottnál is nagyobb volt a hangzavar.
- És nemcsak edények és szobrocskák vannak ott - mondta egy öreg halász. - Hanem hatalmas oszlopok, és épületek romjai, fegyverek, páncélok.
- Sületlenség az egész - mondta egy másik halász. - Szerintem csak túl sokat ittál.
A fogadó ajtaja kinyílt és belépett rajta három ember.
- Mi a téma az uraknál? - kérdezte John.
- Az öreg Mason azt állítja, hogy kincseket talált - szólalt meg egy Johnnal egyidős fiú.
- Charlie - üdvözölte őt Peter és John.
- Téged is rég láttunk - mondta John.
- New Yorkban voltam - mondta a Charlie Wels nevezetű fiú. - Vettem magamnak egy jobb búvárfelszerelést.
- Nem hazudok! - mondta a Michael Masonnek nevezett öreg halász. - Szobrocskákat és agyagedényeket találtam, majd ahogy lenéztem a vízbe, hatalmas szobrokat és romokat pillantottam meg!
- Ezt mondd majd valami gazdag embernek! - mondta a kocsma tulajdonosa, Joe Ford. - Ő majd talán segít kihalászni a kincseket a vízből.
Az egész kocsma hatalmas hahotában tört ki.
Charlie a kabátjáért nyúlt.
- Te meg hová mész? - kérdezte John.
- Még New Yorkban hallottam egy fickóról, aki pénzre akar szert tenni - mondta Charlie.
- Ilyenből vagy ezer van New Yorkban - mondta Peter unottan.
- Félreérted - folytatta a mondandóját Wels. - Ez egy pénzes pacák. Ha talál olyanokat, akik segítenek neki a munkában, kifizeti őket.
Charlie a kocsmaajtó felé vette az irányt. Kinyitotta, majd kilépett a szabadba, Johnnal, Peterrel és Helennel a nyomában.
- Ha igaz amit Mason állít - szólt Charlie -, akkor a fickónak szüksége lesz búvárokra. Ajánlani foglak téged.
Azzal a város széle felé vette az irányt.
Aznap este Peter, Rogerséknél vacsorázott. Mindenki csendben ette a halászlevet aminek nem volt párja Brookcastle-ben. Mrs. Rogers készítette. Köztudottan az ő főztje volt a legjobb a városban.
- Mi ez a nagy csend? - lépett be az étkezőbe. Negyvenes éveiben járt, tíz évet nyugodtan letagadhatott volna.
- Charlie visszajött - mondta John.
- Na és erre ez a nagy hallgatás?
- Nem - folytatta John. - Mason azt mondta, hogy látott valamit a vízben. Állítása szerint szobrokat és épületeket. Charlie szerint egy gazdag vállalkozó, pont ilyesmi munkát keres. Azt is mondta hogy ha kell a munka, akkor én leszek az első, akit ajánl.
- De hát ez nagyon jó - örvendezett Mrs. Rogers . - Ha kell a vállalkozónak a munka, akkor lehet hogy kapsz egy jobb búvárfelszerelést, valamint biztos, hogy fizetni is fog.
John aznap este ezzel a tudattal feküdt le aludni.
Pár napig nem történt semmi. Aztán egy napos szerdán, három gőzhajtású hajó jelent meg a kikötőben. A legtöbb ember csak nézte. John, Helen és Peter tátott szájjal bámulták.
- Tetszik? - kiáltott feléjük valaki.
John ahogy odafordult, megpillantotta a vigyorgó Charlie-t.
- Kellett neki a munka? - kérdezte.
- Igen - válaszolta Charlie. - Te vagy az első búvár.
John-t hatalmas öröm töltötte el.
Harry Stewart a Turtleshell fedélzetén tartózkodott. Valaki kopogtatott a kabinja ajtaján.
- Szabad.
A titkárnője benyitott hozzá.
- Jöjjön nézze meg! - mondta.
Stewart felment a szűk kis szobából. A hajó oldalához sétált és letekintett a vízbe. Odalent romokat pillantott meg. Oszlopokat és szobrokat. A szája mosolyra húzódott.
- Kezdjenek el búvárokat toborozni! - mondta.
Eljött az idő.
A kikötőnél három asztalt állítottak fel. Mindegyiknél hatalmas sor állt. Itt kellett búvárnak jelentkezni. Mivel mindenki meg akart gazdagodni, ez nem is volt csoda.
John, Helen és Peter az egyik stégen ültek.
- Nemsokára már a víz alatt leszek - ábrándozott John.
- Előbb még iratkozz fel! - szólt mögöttük valaki.
John egyből felismerte a hangot. Ahogy hátrafordult, egy nagydarab, vele egyidős fiút pillantott meg.
- Már fel vagyok iratkozva Nick - vetette oda Nick Fordnak. - Az első voltam a listán.
- Az lehetetlen, mert én voltam az első - mondta Nick.
- Nem lehetetlen. Kérdezd csak meg!
Nick elvágtázott az egyik stand felé.
- Holnap kezdődik - mondta Peter.
- Igen - helyeselt John, széles mosollyal az arcán.
Másnap reggel nyolckor, mindenki négy különböző hajó fedélzetén állt, vadiúj búvárruhában. Johnt, a Turtleshell-re osztották be.
- Ma még csak a kisebb tárgyakat hozzák fel - mondta Stewart a búvároknak. - A kicsi szobrokat, és amit elbír a háló. Sisakot felcsatolni!
Mindenki felcsatolta a sisakot.
- Ugrás a vízbe!
A búvárok elkezdtek a vízbe ugrani a hajókról. John is ugrott. Egyre lejjebb süllyedt a vízben. Csak nézte a szobrokat és a romokat. Ahogy leért a fenékre elkezdett sétálni egy romos szökőkúthoz.
Ennyi volt belevésve: Atlantica
Elindult tárgyakat keresni. Talált egy kis szobrot és egy kardot mellette. Visszaindult a hálóhoz hogy beletegye őket. Miután letette hálóba a tárgyakat, visszament még többet kerseni.
A nap végére egy szép nagy kupac hevert a hálón. A búvárokat egyenként visszahúzták a hajókra. Mindenkiről levették a búvárruhát és az emberek mehettek haza. John hullafáradtan zuhant be az ágyába.
Másnap a szobrokat és a szökőkutat hozták fel. Egy vastag és erős drótkötelet kötöttek köréjük. Napokig dolgoztak.
Egy este John úgy döntötte bemegy a kocsmába.
- Mennyi időnk van? - kérdezte egy ismerős hang.
- Pár napunk - mondta Charlie. - A hurrikán egyre gyorsabban közeleg. Holnap tudnak már csak dolgozni.
- Én még megkockáztatnám a holnaputánt - mondta Stewart.
- Tegye! De én itt kiszállok!
Charlie felállt az asztaltól és az ajtó felé vette az irányt. Közben megpillantotta Johnt.
- Ha jót akarsz magadnak, holnap dolgozol utoljára.
Azzal kiment a kocsmából.
Másnap reggel a búvárok újra lemerültek. Fegyvereket és páncélokat is találtak a víz alatt, azonban ezek tisztításra szorultak. Így hát ezeket nem a hajóra, hanem mólóra vitték. Stewart és a titkárnője nézte ahogy az emberek bedobozolják a páncélokat. Stewart egy meglehetősen erős és hűvös fuvallatot érzett, és egy esőcsepp csapott az arcába.
- Hát igaza volt - mondta. - Közeledik a hurrikán.
A tenger hullámai vadabbak lettek. Voltak olyanok, amik már a stégig értek.
- Húzzák fel a búvárokat! - kiáltott az embereinek Stewart.
Az emberek a parancs szerint jártak el. Nemsokára az összes búvár a parton állt.
- Holnap délig dolgoznak csak! - harsogta Harry. - Holnap lesz az utolsó munkanapjuk! Utána kifizetem magukat! Ma viszont mindenki a vendégem a kocsmában.
John hátrahúzódott egy sarokba és ott kortyolgatta a vajsörét. Nem sokára egy nagydarab alak állt elé.
- Mit akarsz Nick? - kérdezte John.
- Békét szeretnék kötni veled - mondta Nick. - Évek óta rosszban vagyunk, és nem is tudom miért.
- Hogy őszinte legyek, én se tudom.
- Kössünk békét! - nyújtotta a jobbját Nick.
John bólintott majd megfogta és megrázta a kezét.
- Legyen!
Reggel mindenki nyugtalan volt. Mindenki tudta, hogy közel már a hurrikán. A szél borzalmasan erős volt, a hullámok pedig vadabbak voltak, mint eddig bármikor. Majd a víz alá merültek. Mindenki gyorsan szedte, amit tudott. Nick és John csapatmunkában dolgoztak. John kereste, Nick pedig vitte a hálóhoz.
A felszínen már a legvadabb szelek uralkodtak.
- Vége! - harsogta Harry. - Húzzák fel a búvárokat, minél gyorsabban.
Az emberek olyan gyorsan dolgoztak amennyire csak tudtak. Húzták ki a búvárokat a vízből. Egészen addig amíg már csak Nick és John maradt lent.
Nicket húzták fel elsőnek. Amikor Johnt elkezdték húzni a drótkötele elszakadt.
- Az ördögbe! - kiáltotta. - Itt fogok meghalni!
- Hol van John? - kérdezte Nick türelmetlnül.
A csörlő kezelője csak habogott.
- Én... én... én... nem akartam... a kötél egyszercsak... egyszercsak elszakadt...
Nicknek elkerekedett a szeme.
- Visszamegyek érte! - mondta és visszacsatolta magára a drótkötelet, valamint a kezébe vette a sisakját. - Kétszer húzom meg a kötelet ha megtaláltam, háromszor pedig ha baj van!
A fejére csatolta a sisakot, majd beugrott a vízbe. A hullámok felkavarták a port, de Nick észrevett egy emberi alakot. A lábát betemette a por.
Nick odament és egy jól irányzott ütéssel szétoszlatta a port John lábáról. Rácsatolta a kötelet Johnra is és meghúzta kétszer a kötelet. Azonnal emelkedni kezdtek. Egy pár másodperc múlva már a Thurtleshell fedélzetén voltak. Nick és John lecsatolta magáról a sisakot.
- Be a kocsmába! - ordította az előbbi.
Az emberek iparkodtak, hogy beérjenek a kocsmába. Miután mindenki beért, Nick megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Kösz hogy megmentettél! - mondta John.
- Mondhatjuk, hogy tartoztam neked.
- John! - kiáltott valaki. John egyből felismerte Charlie hangját. - Jól vagy?
- Voltam jobban is, de megvagyok.
Helen és Peter is a nyakába ugrott.
- Annyira aggódtam érted - zokogta a húga.
- Ilyet többet ne csinálj haver! - mondta neki Peter.
A kocsmában várták meg a hurrikán végét.
És bár nem gondolnátok, hogy így fog végződni, de boldogan éltek, míg meg nem haltak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése