2018. június 21., csütörtök

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?

A szerző előző könyvéről a Három dolgot mondj!-ról ódákat olvastam a molyon, hamarosan azt is el fogom feltétlenül olvasni. Erről a könyvről pedig legszívesebben én zengenék ódákat. Annyira beszippantott és magával ragadott a történet, hogy fel is kerül a kedvenc könyvek listámra.

Egy aspergeres fiú, a népszerűtlen és mindig magányos David, és a középiskola egyik népszerű leányzója Kit Lowell közelebbi kapcsolatba kerül, amikor egy iskolai ebéd alkalmával Kit az egyedül ülő David asztalához ül le, hanyagolva két legjobb barátnője társaságát.


Innen indul ez a nagyon szerethető történet, igazán jó, eredeti, fiatalos stílusban megírva, már az első oldaltól kezdve levett a lábamról.  Abszolút kedvencem David, magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért állnak különösen közel a szívemhez az autista és az asperges főszereplők, miért csodálom és kedvelem a gondolkodásmódjukat.

Kit az első alkalom után másodszor és harmadszor is David mellé ül le ebédelni, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy különleges kapcsolat szövődött kettőjük között. Kit egy balesetben elveszítette az édesapját, aki azon kívül, hogy édesapa, még David fogorvosa is volt.

Kit azért szeret Daviddel ebédelni, mert a fiú nem cseveg feleslegesen, ha nagy ritkán megszólal, akkor pedig teljes őszinteségre lehet tőle számítani, semmi fölösleges vigasztalás, hiábavaló üres szavak nem várhatók tőle. Egyenesen megmondja, amit gondol. Ami azért mégsem mindig jó.

Erre tanítja egyetemista nővére, aki az előző évben a középiskola legnépszerűbb diákja volt. David és füzete, amibe azokat a tudnivalókat írja le, amelyek számára nélkülözhetetlenek, elválaszthatatlanok. A füzet mindig ott van vele, mert mindamellett, hogy megnyugtatta, bármikor előkaphatta és beleírhatott újabb fontos információkat, vagy éppen lerajzolhatta a neki tetsző dolgokat.

Persze nem is lenne középiskola, ha a diákok nem követnének el egymás ellen gonoszságokat és a kirekesztettség, tolerancia hiánya nem lennének jelen. Ez történik Daviddel is, akinek kőkemény munka az iskola, és nem a tananyag miatt, hanem, hogy megfelelően alkalmazkodjon és beilleszkedjen a többi tanuló közé.

Közben Kit miatt elindítja a Baleset projektet, ezzel segítve a lánynak, aki nem tudja feldolgozni szeretett édesapja halálát. Közömbössé válik az addig szeretett dolgok iránt, David azonban valami új, üdítő segítség számára, és miközben a barátságára támaszkodik, felfedezi az igazi, a többiek által nem látott Davidet is.


Egyik oldalon mosolyogtam, a másikon sírdogáltam, vicces és megindító történet, mely olyan fontos témákat ölel fel, mint a másság, a mentális betegséggel élők elfogadása és kezelése, a gyászfeldolgozás. Elgondolkodtató, szeretettel és törődéssel teli történet, amely felejthetetlen élménnyel ajándékoz meg bennünket.

10/10

Bea

"Talán furcsán hangzik, de túl szar hely a világ ahhoz, 
hogy még mi is szemétkedjünk egymással."


"Nem tudom, hallottad-e, hogy Einstein azt mondta, 
hogy az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra meg újra, 
és várni, hogy az eredmény más legyen?"


"Tökéletesen értelmezhetetlen hang volt, egy furcsa horkantás, 
mintha fel akart volna nevetni, de azután mégsem történt semmi. 
A sok buzi madárcsicsergés mellé igazán kitehetne már valaki a YouTube-ra 
egy olyan videót is, amely a nők által kiadott hangokat osztályozza."


"Azon töprengtem, hogy milyen lehet megcsókolni, az ujjbegyemmel megérinteni a szeplős vállát, és nem foglalkozni a kettőnk közötti fizikai korlátozásokkal. Olyan érzésnek gondoltam, mint amilyen kettéhasítani egy atomot, az alkotórészeire desztillálni egy vegyületet, mint eljutni egy olyan kis mennyiséghez, amelynél már minden megszámlálható, amikor már minden olyan időtlenül tökéletes, mint a Pí."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése