2018. március 14., szerda

Interjú Harcos Bálinttal


Nemrégiben olvastam A boszorkánycica című fantasztikusan aranyos, kedves, vicces, rímes mesét, mely annyira magával ragadó volt, hogy úgy éreztem azonnal fel kell tennem a szerzőjének, Harcos Bálintnak néhány kérdést. 

Ezúton köszönöm Bálintnak, hogy válaszolt a kérdéseimre, én nagyon élveztem a válaszait és ha lehet, még közelebb kerültem ehhez a fantasztikus meséhez, remélem Ti is élvezni fogjátok az interjút és imádni a mesét. 



A boszorkánycica elolvasása után rajongód lettem! Te érzed azt, amikor egy mese vagy egy vers különösen jól sikerül?

Igen, szoktam érezni. A legbiztosabb jele ennek az, ha írás közben a szöveged vagy a szereplőd egyszer csak elkezd önálló életet élni, váratlanul és talányosan. Ez igazi mámoros pillanat, csodálatos érzés – amikor meghalad téged az a világ, amelyet elvileg épp te alkotsz meg. Legtömörebben a kislányom fogalmazta ezt meg, amikor nemrég, másfél év után újraolvastuk a Petya és Tulipán című meseregényemet: „Apu, ez olyan jó, hogy el se hiszem, hogy te írtad!”. (nevet)


Van tesztközönséged? Felolvasod a gyerekeidnek a készülő meséket?

A kisfiamnak-kislányomnak fel szoktam olvasni őket. Csalhatatlan ítészek, és őszinték: ha valami nem tetszik nekik, akkor azt meg is mondják: „Apu, nem. Ez most nem. Ezt mégis most hogy?”. De A boszorkánycica nekik is nagy kedvencük lett, fejből tudják az egészet (pedig nem rövid), és amire igazán büszke vagyok: egyes sorait már saját mondataikként használják a mindennapokban.


Hogyan született A boszorkánycica ötlete, adott-e esetleg egy igazi cica ihletet ehhez a nagyszerű könyvhöz? A cicákat vagy a kutyákat szereted inkább?

Hát, én világéletemben kutyás voltam, a macskák titokzatosságát sokáig nem is vettem észre. A változást ebben is a kislányommal való kapcsolatom hozta el: kissé általa értettem meg, hogy amit én a macskák hűvös távolságtartásának gondolok, az valójában a függetlenségük és a szuverenitásuk – és hogy nem arról van szó, hogy ők ne szeretnék a gazdájukat, vagy ne ragaszkodnának hozzájuk, hanem arról, hogy ők így szeretnek, öntörvényűen. Egyszerűen titokzatosabban szeretnek, mint a kutyák. És, ha közelről megismeri őket az ember, kiderül, mennyi melegség van bennük. Így született meg Pindurnak, A boszorkánycica főhősének az alakja (akit részben a kislányomról mintáztam): segédje szeretne ugyan lenni a boszinak, Banyaguffnak, de azért mégiscsak ő lesz az, aki választ: hiszen végül ő választja a boszit gazdájának, nem pedig a banya őt segédjének. Meg aztán volt a kislányom részéről egy konkrét kérés is, hogy írjak már egy olyan mesét, amelyben szerepel egy cica, és én megírtam A boszorkánycicát, amelyben rögtön szerepel hetven. (nevet)

Már a könyv tervezésekor tudtad, hogy ez most rímes mese lesz?

Igen, mindenképp versben akartam megírni, hogy az egész maga is kissé egy varázsszöveg legyen.

Hogyan dolgoztatok együtt az illusztrátorral? Te elmondtad, kit hogyan képzeltél el, vagy az illusztrátor a mese alapján megrajzolta a szereplőket a maga fantáziája szerint? 

Bognár Éva Katinka, a könyv illusztrátora csodálatos munkát végzett, a végeredmény felülmúlta a várakozásomat. Ő nagyon macskás, ez mindenestül látszik a képein is. Úgy emlékszem, csak annyit mondtam neki még a kezdet kezdetén: én magam sem tudom, hogy Pindur, a kóbor kiscica lánymacska-e vagy fiú. Katinka aztán lánymacska felé tolta el a karaktert, és igaza volt, hiszen Pindur alakját mélyen mégiscsak egy kislány ihlette.

Melyek voltak a gyerekkori kedvenc könyveid, és mi volt az a könyv, amelyet elsőként olvastál el te magad?

Nagyon szerettem Marék Veronika Kippkopp a hóban című könyvét, a Pitypang, a hiú oroszlánt, a Pipacska és Kockapacit, Zdeněk Millertől A kisvakond nadrágját vagy Szutyejevtől a Vidám meséket. Nagy kedvenceim voltak a norvég író, Tor Åge Bringsværd könyvei, a Locspocs-sorozat és a Mese utca 13. De nem hagyhatom ki azokat a zseniális, jobbára magyar meséket sem, amelyeket inkább rajzfilmben láttam: Csukás Istvántól a Pom Pom meséit és a Süsü-sorozatot, Bálint Ágnestől a Frakkot és a többieket. Ezek mind életre szóló élményeim lettek. Hogy mi volt az első könyv, amelyet egyedül olvastam, azt nem tudom, de a Winnetout kilencéves koromra már többedszerre elolvastam – erre emlékszem.

Hány évesen írtad a legelső mesédet, versedet? 

Ezt sem tudom megmondani. Saját versről elég kései emlékem van csak, 12–13 éves koromból, pedig írtam már korábban is, ez biztos. Az első mesémet, amely megőrződött, hétévesen írtam – elég mitikus címet adtam neki: A csipkebokor.

Mindig is író szerettél volna lenni?

Igen. Gyerekként volt, hogy régész akartam lenni vagy ornitológus, de ezek csak átmeneti időszakok voltak. Már kiskoromtól fogva írtam, és valahogy magától értetődő volt, hogy mindig is írni fogok. Jut eszembe: földrajzi felfedező is akartam lenni, aztán rájöttem, hogy a Földnek már minden zugát fölfedezték – még később azonban rájöttem arra is, hogy írónak lenni hajszálra ugyanazt jelenti, mint felfedezőnek.

Felnőttként mi a kedvenc meséd? 

Ha egyet kéne választanom, akkor Astrid Lindgren Harisnyás Pippije volna az.

Van-e kedvenc könyved, kedvenc szerződ?

Egyet nem tudok megnevezni. A klasszikusok közül többen is vannak, hirtelen Cervantes, Shakespeare, Kleist, Puskin, Gogol, Dosztojevszkij, Rimbaud nevei és egyes könyveik jutnak az eszembe – de hát ezek közismert példák. Van jópár a félmúltból és a maiak közül is, fel sem tudom őket sorolni. A határsértő és/vagy a bachi, karneváli művek foglalkoztattak mindig is. Talán ezért tartom a két legnagyobb magyar költőnek József Attilát és Arany Jánost.

Milyen könyveket olvas egy meseíró, azaz Harcos Bálint?

A gyerekeknek most épp Paddington, a medve kalandjait olvasom Michael Bondtól (Tandori Dezső zseniális fordításában!), magamnak pedig egy geográfus, Balázs Dénes amazóniai útleírását.

Mit tud egy jó mese?

Hát, a nagy mű mindig őrzi a titkát. De azért pár dolgot talán még így is tudni lehet róla. Egy korábbi interjúban így próbáltam ezt megfogalmazni: „Azt hiszem, a jó mesék azok, amelyeknek a világa borzasztóan erős, és beszippantja az olvasót vagy a hallgatót; amelyeknek a világa organikus, benne minden a törvényei szerint működik, logikusan, amely törvényeket nem szabad áthágni – pontosabban át lehet hágni, át is kell, de úgy, hogy ennek a törvényszegésnek is szükségképpen az adott mű világából kell következnie. A jó mese nem didaktikus, hanem anarchikus, nem bornírt, hanem csillogóan okos, nem giccses, hanem öntudatlan, és nem ötletes, hanem szuggesztív. A jó mese fittyet hány, felforgat, elragad, megbaboz (hogy a kislányomat idézzem), és a szükségszerűség érzetével tölt el.”

Ki lesz a következő könyved főszereplője?

Egy kislány, aki féktelen, merész és öntörvényű, mégis törékeny és sebezhető.

Tervezel-e még több részt Pindur és Banyaguff kalandjaiból? Én szívesen olvasnám, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.

Hát, a tervezés ugyan rajtam áll, de a többiről – hogy megvalósulhat-e könyvformában – már magasabb, égi hatalmak döntenek. :)

A gyerekeidnek melyik a kedvenc meséje a könyveid közül? 

Gyorsan meginterjúvoltam őket. A kislányomnak A boszorkánycica, a kisfiamnak a Petya és Tulipán.

Hogyan, milyen körülmények között írod a könyveidet? Zajban, csendben, nappal vagy éjszaka? Szabadban, szobában, kávézóban vagy könyvtárban? Mi az a helyszín és az a közeg, amelyben jól tudsz alkotni?


Hát, akkor írok, amikor lehetőségem adódik rá. Sajnos a gyerekek napirendjéhez (amelyet én is élek velük együtt) pont nem illeszkedik az a belső, napi ritmus, amely nekem az íráshoz leginkább megfelelne. Pont nem fedik egymást. Kipróbáltam már mindent, de tehetek bármit: eshet, fújhat, mennydöröghet, nekem akkor is csak úgy délután kettő környékén kezd el forogni az agyam, akkortól tudok csak írni, egészen estig, kilencig-tízig. A gyerekek óvodája-iskolája viszont épp koradélután ér véget. Ám Pindur és Banyaguff így is életre keltek – sőt, lehet, hogy igazából csak így tudtak életre kelni.

IDE KATTINTVA elolvashatjátok a könyvről írt értékelésemet, a PAGONY KIADÓ oldalán pedig megrendelhetitek a könyvet.

Bea

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése