oldalak

2017. október 3., kedd

Belinda Bauer: A 19-es holttest

Mióta befejeztem ezt a könyvet, nem hagy nyugodni. Egészen megmagyarázhatatlan módon hiányzik. Ez több szempontból is nagyon különös. Kezdjük azzal, hogy elhappoltam Zsófi elől, ugyanis, mint tudjátok ő a thriller-rajongó, -imádó, -megszállott nálunk, és ebből eredő természetességgel jogot formált a könyv előszöri olvasására. Ám én végigfutottam a fülszöveget, és azt éreztem, hogy én ezt most azonnal elolvasom, ha kell, megvívok érte Zsófival.

Ritka esetek egyike esett meg velünk, amikor engedett a szülői rábeszélésemnek, miszerint én olyan kevés thrillert olvasok, igazán megengedhetné, hogy elsőként olvassam el, ha ilyen nagy kedvet érzek hozzá. 

Amúgy meg kicsit belegondoltam, az utóbbi időben nem is olvasok kevés thrillert, így ez az állítás már nem teljesen állja meg a helyét. Az viszont igen, hogy ilyen véres, helyenként gyomorforgatót tényleg nem. De nem úgy véres, ahogy gondoljátok, hanem csakis a boncolások miatt.

És most jön a második különös szempont. Ugyanis rá kellett jönnöm nagyon hamar, hogy a könyv főszereplőjét, Patrickot és társait hosszú fejezeteken keresztül kell kísérnem a bonctermi gyakorlatukra, ahol igencsak részletesen és mélyrehatóan követhetem figyelemmel tanulási tevékenységüket és azt is, hogy Patrick milyen mélységes vonzódással rendelkezik eme tevékenység iránt. Hamar belerázódtam azonban, és már csak csodálkoztam magamon, hogy ennyire jól bírom a gyűrődést.

A könyv felépítése nagyon remek, a történetvezetés egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy le tudd tenni a könyvet. Én legalábbis nem tudtam. 

Egyik szereplőnk Sam, aki a könyv elején autójával balesetet szenved, szakadékba zuhan, a kórház neurológiai osztályán látjuk viszont, ahol a többi kómába esett beteggel együtt ápolják. Bár kívülről úgy tűnik, hogy igen, mégsem teljesen öntudatlan, érzékel maga körül dolgokat. 

Az osztály egyik frissen felvett ápolónőjét ismerhetjük meg egy kicsit közelebbről a kórházi személyzetből, Tracy Evans-t, a kissé butácska, számító nőt, akinek az ápoláson és gondozáson kívül minden más fontosabb, érdekes színfoltja volt a történetnek a mesterkedése és az igyekezete, annak érdekében, hogy elérje céljait. 

Közben Patrickot is megismerjük, aki Asperger-szindrómás, zárkózott, nem tud kapcsolatot teremteni, okos és megszállott. Édesanyjával élt egészen addig, amíg el nem kezdte tanulmányait a főiskolán, ahová a fogyatékos kvóta miatt vették fel, tehát tulajdonképpen az Asperger-szindrómájának köszönhette, hogy végre nyomába eredhet annak, amit megszállottan kutat gyerekkora óta. Tudni szeretné, hogy hol van a határ az élet és halál között, mi történik az emberrel, amikor meghal, hová lesz a testből a lélek.

A harmadik különös dolog, hogy annak ellenére kedveltem Patrickot, hogy igazából semmi kedvelhető dolgot nem tett, imádta a boncolást, nem voltak érzelmei, nem tudta, hogyan élje az életet, nem érdekelte maga körül a környezete, még a saját anyja sem. Akit azonban végig jól megráztam volna, hogy miért viselkedik így a szerencsétlen gyerekével, miért nem próbálja megtanítani az életre, miért nem szereti, miért nem akar az anyja lenni. 

A 19-es holttest boncolása során Patrick egy olyan dolgot talál, ami egyáltalán nem illik oda, de ez mintha csak a fiúnak tűnne fel. Neki viszont egyre inkább, ezért az események elkezdenek máshogy alakulni, mint ahogyan az számára és a tanulmányainak megfelelő lenne. A maga módján nyomozásba kezd, és az események felgyorsulnak. Én eddig is nagyon élveztem a történetet, de innen nem volt megállás. 


Még kicsit visszatérhetünk a neurológiára, egy kicsit szemmel tarthatjuk Tracey mesterkedéseit, Patrick anyját is próbálhatjuk megérteni, de Patrick és a nyomozás egyre inkább magával ránt, rejtélyek és izgalmak váltják egymást, egészen a végkifejletig elengedhetetlen a történet. 

Pszichothriller a javából, és nagyon örülök, hogy a kezeim közé került, de most már Zsófit kell rábeszélnem a minél hamarabbi elolvasására. 

10/10

Bea

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése