2017. július 17., hétfő

TitkOLVASás: Tara Altebrando: A távozás


Ismét egy TitkOLVASás, amely ez esetben még a többinél is nehezebb volt, mert annyira megosztottam volna Zsófival egy-két gondolatomat, nagyon szerettem volna megmutatni a könyv belsejét, a fantasztikus formatervezést, ahogyan előfordulnak tekergő sorok, hullámzó mondatok, kihagyott oldalak és helyenként különféle ábrák.


Bea:

Először furcsálltam, de aztán rájöttem, hogy ez egy zseniális megoldás arra, hogy megpróbálják érzékeltetni az olvasókkal, hogy mi mehet végbe azokban a fiatalokban, akik 5 éves korukban eltűntek és 11 év elmúltával tértek vissza, nem emlékezve az elmúlt 11 évre, nem tudták mi történt velük, azt sem, hogyan kerültek vissza. Egy kivétellel. Max nem jött vissza.

Egyszerűen csak ott voltak a játszótéren, zsebükben egy papírdarabbal, rajta az otthonukhoz vezető térkép. Lassan eszméltek rá arra , hogy kik ők, mi a nevük, de minden más üres volt. Nem tudtak magukról semmit, elrablásuk előttről volt pár emlékük, de ez csak súlyosbította a tényt, hogy az elmúlt 11 évről nem tudnak semmit.

Szenzációkká válnak és a világ magyarázatot szeretne távollétükre, hallani szeretnék hol voltak, hogyan kerültek vissza, hol van a hatodik elrabolt társuk, de ők nem tudtak semmit. Egyikőjük hipnózissal próbálkozott, másikójukat az anyja ufó-hívő barátaihoz hurcolta el,  de ők gyökértelenül, emléktelenül élték napjaikat. 

A történetet három szemszögből ismerhettük meg, Scarlett szemszögéből, aki ufo-hívő anyjához tért vissza, akinek zűrzavaros gondolatai és érzései nem segítették a lányt önmaga megtalálásában,  igazi támasza egyedül Lucas volt, akinek visszatérése igencsak tragikusra sikerült. Az ő szemszöge volt a második.

A harmadik szemszög Avery-é volt, aki a vissza nem tért fiú, Max húga. Az ő fejezeteiből arra kaphattunk választ, hogy milyen élete volt az itt maradottaknak, a testvéreknek, a szülőknek, hogyan dolgozták fel a tragédiát. Feldolgozták-e egyáltalán. Mivel Avery is szeretne végre bizonyosságot, ezért ő sem marad tétlen az események felderítésében. 

Nekem maradtak kérdéseim a könyv elolvasása után, de ez inkább azért, mert kíváncsi lettem volna még részletekre, eseményekre. Azonban el kell mondanom, hogy zseniális volt, ahogyan felszínre került egy-két, szinte megfoghatatlan gondolat és érzés, és ez mindig egy kicsit előre mozdította az ügy megfejtését. 

A szerző meg sem próbálta elérni azt, hogy kedveljük a szereplőket, nem ismertük őket, ők sem ismerték magukat, Avery pedig elég népszerű volt a szimpátiánk nélkül is. Először hiányoltam a szülők nagyobb jelenlétét, gondolatait, de rájöttem, itt most nem ez a lényeg. 

Elgondolkodtató könyv az emlékek fontosságáról, mennyire szükségesek az emlékek az élethez,  nélkülük is lehet-e boldog az ember. Miközben ezen gondolkodunk, ne felejtsük el, hogy nem csak jó emlékeink vannak. 

Minden bennem maradt kérdéssel együtt, szerintem ez egy szuper könyv volt, a stílusát imádtam, a történet lenyűgözött, egyszerűen letehetetlen volt.

Zsófi meg is jegyezte, amikor már  az utolsó oldalaknál tartottam, hogy "nem vagyok én hülye, látom, amit látok". :D 

Kíváncsian várom az ő véleményét is, előbújik-e kötekedő énje, vagy ellenérzése a tinédzser szereplők iránt, vagy valami hasonló Zsófi-féle kifogás. Most nem bocsátkozok jóslatokba a véleményét illetően, mert fogalmam sincs. 

10/10

Bea


Zsófi: 

Ez volt az a könyv, aminek a fülszövege olyan titokzatos volt, a története pedig olyan sok lehetőséget rejtett magában, hogy mit sem törődve a young adult címkével, vagy az esetleges idegesítő tizenéves szereplőkkel, mindenképpen el szerettem volna olvasni.

A könyv pont olyan titokzatos és feszült hangulatú, mint amilyen a fülszöveg, úgyhogy itt megörültem, hogy a könyvvel szemben támasztott elvárásaim, biztosan megállják majd a helyüket.

5 tizenhat éves fiatal, akiket ötévesen egy napon, ugyanazon az időben raboltak el, tizenegy év múlva hirtelen a semmiből előbukkan, nem tudják mi történt velük az elmúlt években, s nem emlékeznek semmire.

Én személy szerint jól megszorongattam volna őket, vagy nem is tudom, valami speckó emlékelőhívó kúrának vetettem volna alá őket, ezzel szemben a könyvbeli szüleik, a tizenegy évvel ezelőtti nyomozást vezető rendőr nagyon türelmesek voltak velük.

De én, nem. Néha úgy éreztem, hogy én sokkal jobban akarom a válaszokat, mint ők maguk, akikkel ez az egész történt.

De szépen, lassan sikerült az ő helyzetüket is átéreznem, tizenegy év után visszatérni egy olyan világba, egy olyan családba, amit nem is ismersz, anyának nevezni egy nőt, akinek a nevét sem tudod, az azért elég durva lehet.

És ezen a ponton az irónő elkezdte szépen adagolni az apró, elrejtett nyomokat, amin a szereplőink elindulhattak, s felkutathatták az elmúlt és elfelejtett gyermekkorukat.

A könyv innentől kezdve vált letehetetlenné, és bár nekem is volt egy variácóm egy bizonyos végkifejletre és az is nagyon tetszett volna, Tara Altebrando egy sokkal összetettebb és csavarosabb végkifejletet tartogatott számunkra.

Egyértelmű, hogy Anyának is tetszett a könyv, de azért most megyek és gyorsan elolvasom az ő véleményét is. :)

9/10

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése