2017. július 4., kedd

Jodi Picoult: Apró csodák

Nem meglepő Jodi Picult témaválasztása,  hiszen kicsit mindig méhkasba nyúl könyveinek témáival. Az azokban boncolgatott problémákra nem lehet azt mondani, hogy egyszerűek, és bár valószínűleg állást tudunk foglalni egyik vagy másik szereplő oldalán, de a későbbiekben elbizonytalanodhatunk, mert Jodi több oldalról világítja meg a helyzetet.

Ebben a könyvében a rasszizmust  választotta központi témájának, amiről már 20 éve készült könyvet írni. Kérdezhetnénk, hogy ő, aki saját bevallása szerint kivételezett fehérként nőtt fel, hogyan tud hitelesen írni erről a súlyos témáról. 


Azt hiszem úgy, hogy nem a színes bőrű embereknek akarta önmagukat bemutatni, hanem fehér embereknek szeretett volna rávilágítani arra, hogy nem biztos, hogy nem rendelkezik semmiféle előítélettel a színes emberek iránt az, aki azt gondolja magáról, hogy ő nem rasszista. 

Sok színes nővel folytatott beszélgetés segítette a könyv megírását, Jodi tisztánlátását. Ezek a nők megosztották személyes tapasztalataikat arról, hogy milyen színesnek lenni, milyenek a hétköznapjaik, mennyivel többet kell nekik megtenni, hogy ugyanazt elérjék, mint a fehérek.

A rasszizmust még megbonyolítja egy kis faji előítélettel, hogy ne legyen egyértelműen  fekete vagy fehér a dolog, azért, hogy rávilágítson a rasszizmus és a faji előítélet közti különbségekre, vagy éppen hasonlóságukra.

A történet főszereplője Ruth, aki 20 éve ugyanabban a kórházban megbecsült szülésznő, barátai fehérek, a munkájára soha nem volt panasz,  egyedül neveli kamasz fiát. Édesanyjának és saját magának köszönhetően érte el azt, ahol most tart, diplomával, saját lakással rendelkezik egy fehérek lakta környéken. 

Másik fontos szereplő Turk, egy friss apa, aki a fehér felsőbbrendűséget hirdeti, ezért megkéri a szülészet vezetőjét, hogy Ruth ne érjen a gyermekükhöz semmilyen körülmények között.

Megszoktuk már Joditól, hogy egy rövid bevezető után a tárgyalóteremben folytatódnak az események, ahol megismerhetjük harmadik fontos szereplőnket Kennedyt, aki közvédő és fehér nő. Elvállalja Ruth ügyét, közben egyensúlyozik a többi ügye és a családi élete között. 

Izgalmas, elgondolkodtató könyv volt, és bár most nem használtam el papírzsebkendő csomagokat, mint Jodi más könyveinél, mégis mélyen megérintett. Ha szétnézünk az életünkben, mindannyian találhatunk olyan emléket, tapasztalatot, amelyben valamilyen megkülönböztetés folytán a peremre szorultunk, kiközösítésnek estünk áldozatul, és még csak nem is tehettünk róla. És ellene sem. Érezhettük azt a kilátástalanságot és keserűséget, amit ez a nehéz helyzet okozott. Amit Ruth és a hozzá hasonló feketék érezhetnek nap, mint nap.

Imádom a tárgyalótermes részeket Jodi könyveiben, ám itt mégis egy másik rész volt a kedvencem. Mégpedig az, amikor Kennedy, a fehér ügyvédnő egy teljesen feketék lakta negyedbe téved. Amit ott él át és tapasztal, az zseniális rész volt.

A könyv vége meglepő, erről nem akarok többet írni, nekem tetszett. Jodi az utószóban adott némi támpontot a befejezés miértjéhez. 


Szeretném azt hinni, hogy nincs, de ma is van ilyen megkülönböztetés, és akkor is lenne, ha az emberek teljesen egyformák lennének, ha mindenki fehér, vagy mindenki fekete, vagy sárga lenne. Akkor kiközösítenék az alacsonyakat, a magasakat, a félszeműeket, a háromfülűeket, mert az embereknek a toleranciát egész életükben tanulniuk kell. Bőrszíntől függetlenül.

10/10

Bea

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése