2017. június 2., péntek

Paula Hawkins: A víz mélyén

Az értékelésem megírása előtt nem szoktam más értékeléseket elolvasni. Ennél a könyvnél azonban óhatatlanul is belefutottam a molyon a figyeltjeim értékelésébe, és ha nem is olvastam el, a csillagozásokból láttam, hogy ez a könyv is nagyon megosztja az olvasóit. Láttam 5 csillagos értékelést és sokkal kevesebbet is. 

A Lány a vonaton hasonló reagálásokat váltott ki az olvasókból, én azt nem olvastam, így semmiféle viszonyítási alapom nem volt. Mindenesetre egyszer el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi vagyok rá. 


Zsófi olvasta, neki nem lett a kedvence, és bár nagyon sokszor azonosan vélekedünk a könyvekről, gyakran előfordul az is, hogy ami neki csak egy "elmegy" kategória, az nekem nagyon tetszik, de fordítva is előfordult már. 

Ezért egyáltalán nem tudom megjósolni, hogy Paula Hawkins új könyve tetszene-e neki, vagy már elve előítélettel viseltetik iránta az első könyv miatt. No, de nem is az a feladatom, hogy megjósoljam, hogy Zsófinak hogy tetszene, hanem az, hogy elmondjam, nekem hogy tetszett.

A történet az elejétől kezdve fogva tartott, a folyó misztikuma magával ragadott, a sok titok és rejtély pedig teljesen felcsigázott. A rövid fejezetek és a szereplők egymás utáni gyors váltakozása azt idézte elő bennem, hogy mindig el akartam még olvasni a következő szereplő fejezetét, és jól is tettem, mert  egy kicsivel többet tudtam meg minden alkalommal. 

A sok szereplő csak annyiban zavart, hogy a könyv elején időnként vissza kellett lapoznom, mert néha elveszítettem a fonalat azt illetően, hogy ki kicsoda, de ez a problémám a könyv közepére megszűnt. 

A szereplők között látszólag nem volt szimpatikus, kedvelhető karakter, de belőlem mégis kiváltottak mindenféle érzelmeket ezek a sérült emberek. Lena, a fiatal lány, akinek legjobb barátnője öngyilkos lett a folyóban, majd édesanyját is holtan találták ugyanott.  Lena nem tudott megbirkózni azzal a tudattal, hogy édesanyja, Nel Abbot magára hagyta és önként ugrott a folyóba. Vagy Julia, azaz Jules, Nel húga, aki úgy élte eddig az életét, hogy egy hatalmas traumát hurcolt magában, vagy ott van Nickie, a furcsa öregasszony, aki vagy szélhámos vagy sokat tud.

Szinte minden szereplő hurcolt magában lelki és fizikai sérelmeket a múltból, de ez nekem egyáltalán nem volt furcsa, hiszen ez a valóságban is így van, talán éppen ezért is került hozzám közel a történet. Mert nem kifejezetten a nyomozásról szólt, hanem arról, hogy ezek az emberek hogyan birkóznak meg a tragédiákkal, hogyan viselik el, hogyan élnek tovább, miközben meg kell békélniük önmagukkal és másokkal.

Közben persze fény derül a titkokra, a nyomozásnak is eredménye lesz, amihez szépen, lassan vezet el bennünket Paula Hawkins, ezért a végén nem érezzük azt, hogy hűha, erre nem is gondoltam. Mert igen, már a közepétől gondoltam, éreztem, hiszen maga a szerző vezet arra bennünket.


Szerintem ez egy nyugtalanító könyv volt, melyből feszültséget, rossz érzéseket és gonoszságot kapunk, de az biztos, hogy ha sikerül bekerülnöd az örvénybe, akkor a folyó és titkai magával ragadnak. Ha nem, akkor kívül maradtál, és csalódottan kiúszol a partra.

Nagyon szeretném, ha Zsófi is elolvasná, és összehasonlíthatnánk a véleményünket, de nem ígérek semmit. :))

9/10

Bea

1 megjegyzés:

  1. Nekem nem tetszett A lány a vonaton, de nagyon kíváncsi lennék erre is. Viszont tartok tőle, hogy mi van, ha nem tetszik, és akkor pocsékolom az időm :( Hawkins nagyon lutri, hiába szerettem volna szeretni.

    VálaszTörlés