2017. január 5., csütörtök

TitkOLVASás: Tommy Wallach - Kösz, hogy...


Egyszer volt, hol nem volt, még tavaly volt, hogy kitaláltunk Anyával egy új rovatot, a TitkOLVASást, amiben úgy olvasunk, majd írunk a könyvekről, hogy egyáltalán nem beszélgetünk olvasás közben a benyomásainkról, és majd csak a másik irományában szembesülünk azzal, hogy tetszett-e neki az adott könyv, vagy sem. 
Írtunk egy ilyen titkos olvasás bejegyzést, a Papírvárosok című könyvről (a bejegyzésért katt IDE), de aztán sajnos egy jó darabig nem született ilyenféle értékelés. 
Ezért egy hónappal ezelőtt elhatároztuk magunkat, hogy jövő januártól (tehát már idén januártól) felfrissítjük ezt a rovatunkat, és minden hónapban megpróbálunk össszehozni egy TitkOLVASásos bejegyzést, egyrészt azért, mert Ti is élvezitek az ilyen közös véleményezős bejegyzéseinket, és mi is nagyon élvezzük ezt a titkolózást, majd a találgatást, hogy vajon a másikunknak, hogy tetszhetett a kiválasztott könyv. 
Molyon egyébként létrehoztunk egy polcot (katt IDE), amire Ti is rakhattok fel olyan könyveket, amiről szeretnétek ilyen formában olvasni a blogon, de írhattok címeket nekünk kommentben,  ide a bejegyzéshez is.


A könyv fülszövege:


Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el a idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

Na de akkor most lássuk is Anya véleményét a könyvről, mivel ő olvasta el hamarabb, az ő értékelését olvashatjátok el először. Én már nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá. :)

Bea:
Nagy izgalommal írom ezt az értékelést, ugyanis Zsófi már megírta az övét, és már csak erre várunk, aztán mindketten olvashatjuk a másikunk értékelését és megtudhatjuk, hogy tetszett neki a könyv. Én először arra térek ki, hogy ez egy nagyon jó móka is egyúttal, mert nyilván óhatatlanul is elejtünk egy-két megjegyzést egymásnak, "jaj, olyan kíváncsi vagyok, hogy tetszik neked, de vedd úgy, hogy nem is mondtam semmit", vagy éppen ráripakodunk egymásra, hogy most már elég legyen a kérdezősködésből, de igazából tényleg nem mondunk el semmit és ez egészen a végéig izgalomban tart bennünket.

Az előbb Zsófi arra hivatkozva, hogy ő már megírta az értékelését, megpróbálta belőlem kihúzni, hány pontot kapott tőlem a könyv, azzal indokolván, hogy ez már őt nem befolyásolja, hiszen ő már készen van. Természetesen nem árultam el, de azért én is tettem neki egy megjegyzést, hogy szerintem ő 10 pontot adott neki, erre nagy hahotázásba fogott, amivel el is bizonytalanított kicsit.  Bár én továbbra is azt gondolom, hogy tetszett neki a könyv, sőt nagyon tetszett, ha nem így van, akkor viszont kíváncsi vagyok, hogy miért nem, bár igazából Zsófi fejével gondolkodva, még erre is találnék magyarázatot.

No de most nekem arról kell írnom, hogy rám milyen hatást tett a könyv és nekem mennyire tetszett. Most le is lövöm az elején a poént, én IMÁDTAM ezt a könyvet. Valami fantasztikusan eredeti volt. Úgy volt egyedülálló és különleges, hogy tulajdonképpen mégis egy hétköznapi történet volt, amelynek már rögtön az elején megismerkedhetünk a tinédzser Parkerrel, aki egy szálloda előterében elmélkedik és nézelődik éppen, amikor meglátja Zeldát, az ezüsthajú lányt. 

Parker Santé csodálatos történeteket tud írni, ugyanakkor öt éve már nem beszél egy szót sem. Írásban kommunikál az osztálytársaival, úgy általában az emberekkel, még az édesanyjával is. Szépen lassan mindent megtudunk a fiúról, kibontakozik előttünk egy feldolgozatlan tragédia, ami a fiú némaságát okozta, belelátunk az édesanyja életébe, lelkivilágába is, a fiú hétköznapjaiba, iskolai életébe. Nagyon szerettem Parkert, az eszét, az intelligenciáját, az egész karakterét.

Aztán jött Zelda, az ezüsthajával, a titkaival, a hihetetlen történetével, a Parkerre és másokra tett hatásával, és egyszerűen fantasztikus volt. Megmutatta Parkernek, hogy az élet milyen lehet még, hogyan lehet megélni, átélni, elviselni - ő már csak tudta -, megmutatta a barátságot, a szerelmet, az akaratot, a vágyak megvalósítását, a továbblépést.  Rávette Parker Santét, hogy merjen érezni, merjen akarni, merjen élni.

Csodálatos történet volt, elgondolkodtató, humoros, friss, üde, szívszorító és eredeti. Gyászfeldolgozással, kamaszléttel, első szerelemmel, barátsággal, az élet szépségeivel és nehézségeivel. A vége számomra tökéletes befejezés volt, minden más elrontotta volna az egész könyvet. Az biztos, hogy én ajánlom mindenkinek. :) Most pedig kíváncsian várom Zsófi értékelését. 

10/10


Zsófi:
Egy okból már biztos, hogy különleges lesz számomra ez a könyv, ugyanis ez volt a 2017-es évem első elolvasott könyve. :)
Bevallom őszintén (bár lehet ezt már bevallottam többször is itt a blogon), nem vagyok valami nagy rajongója a YA regényeknek. Mondjuk, most akkor azt is bevallhatom, hogy igazából még nem is olvastam túl sok young adult könyvet, tehát sok rossz tapasztalatom nem volt velük, szóval nem is tudom, miért hangoztatom mindig, hogy nem szeretem a YA könyveket. 
Mikor Anyával is beszélgetünk erről (ő ugyanis sokkal nagyobb kedvelője a YA regényeknek, ő mindig az Eleonor és Parkot hozza fel ellenpéldaként, hogy az young adult könyv volt, mégis szerettem, sőt nemrég volt még egy nagyon jó tapasztalatom egy young adult regénnyel, úgyhogy most döntöttem el, hogy idén le is számolok ezzel a fóbiámmal. :)

A kösz, hogy... már az elejétől kezdve magával ragadott, aztán a történet végére érve jól fenéken billentett, de erről majd később.
Főszereplőnk Parker Santé egy nagyon fura 17 éves fiú, először is már egy jó ideje nem szólalt meg, nem beszélt senkivel, begubózva él a kis saját világában, egymás után írja tele történetekkel a füzeteit, a suli helyett pedig gyakran tölti napjait szállodákban.
Egy ilyen szállodai lógás, no meg egy nagy köteg pénz ellopása közben ismerkedik meg az ezüsthajú Zeldával, aki még Parkernél is ezerszer furább, és itt kezdődnek a két fiatal kalandjai, s miközben különböző kalamajkákba keverednek, egyre jobban megismerik egymást, egymás múltját, ami Zelda esetében már-már fantasztikumnak hangzik, Parker esetében pedig nagyon szomorúnak.
A fülszöveg alapján nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a könyvet. Mind a két főszereplő karaktere nagyon jól ki van dolgozva, de Zelda egyszerűen mesés volt. 
Egy világot látott, a koránál sokkal érettebbnek tűnő ezüsthajú lány, aki hihetetlen múlttal rendelkezik (Parker nem is akar hinni neki), aki élvezi az életet, vicces és titokzatos, egyszóval minden megvan benne, hogy mindenki egyből észrevegye. Sok esetben jártam már úgy (például a Papírvárosok esetében is), hogy egyáltalán nem értettem, hogy a főszereplő fiúnak mi tetszik annyira álmai nőjében, na ez itt most Zelda esetében egyszer sem merült fel bennem (százszor különlegesebb, kedvesebb lány volt, mint mondjuk Margo, a Papírvárosokból), esetében egyértelműen indokolt volt, hogy Parker első látásra beleszeressen.

Ahogy már az előbb is írtam, a történet folyamán Zelda és a néma Parker sok midenen mennek keresztül, elköltenek egy köteg pénzt, részt vesznek egy halloweeni bulin, egy mozis verekedésbe keverednek, egymásba szeretnek. 
Mindeközben megismerjük Parker tragikus múltját, a balesetet, ami  miatt már öt éve nem szólalt meg, de Zelda ezüst hajának titkára is fény derül, ezt viszont most nem akarom elárulni nektek ;), a lényeg, hogy-e ponttól érdekes fordulatokat vettek az események.

Nagyon megszerettem e két fiatal mindennapi, ugyanakkor különleges szerelmének történetét, s a könyvről azt hittem, hogy ez egyáltalán nem az én műfajom, végül mégis csak egymásra találtunk.
A befejezés azonban alaposan meglepett, persze a szerelmi szál mellett ez igazából egy keserédes történet volt, veszteséggel és szomorúsággal, de azért én nem erre számítottam, mint amit az utolsó oldalakon kaptam... Így a könyv olvasásának befejezése után egy kis idővel már máshogy látom a dolgokat, talán már nem érint olyan érzékenyen ez a vég, és már nem is haragszom annyira Tommy Wallach-ra. :)

9/10

Na már most nézzük mit gondolok arról, hogy Anyának hogy tetszett a könyv... :) 
Szerintem tetszett neki, sőt még azt is megkockáztatom, hogy neki a befejezéssel sem voltak problémái (bár jobban belegondolva ezt erősen kétlem), Zelda szerintem őt is elvarázsolta, és Parker mókás stílusa is tetszhetett neki. De többet nem is találgatok itt, hanem megyek és elolvasom az értékelését is. :) 

Kösz, hogy... olvashattuk a könyvet, kedves Gabo Kiadó! :)

Tommy Wallach Brooklynban élő zenész és író, természetesen nyomoztunk utána egy kicsit, és e remek felvételt is megtaláltuk róla, na már azért is szeretjük, mert ő is szereti a Beatlest. :)



4 megjegyzés:

  1. Remek lett! Én nem mertem ezt bevállalni, nem tudtam eldönteni: túl csajos, ifjúsági, vagy depis...:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, nagyon élveztük. :) Szerintem egyáltalán nem depis, egyáltalán nem túl csajos, hiszen mégiscsak Parker Santé a főszereplő. És túl ifjúságinak sem mondanám, látod, még Zsófi sem talált sok kivetnivalót benne, pedig ő aztán nem szereti a nagyon ifjúságiakat.:D

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Köszönjük, örülünk, ha így van! :)

      Törlés