2016. szeptember 29., csütörtök

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek "jó" megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben.  Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.

"- Vak vagy, kisfiú? Nem látsz?
- Igen, bocsi vak vagyok. Nem látok - felelte szerényen, leszállva a bicikliről, bár lehet, hogy addigra le is esett. 
Azt hiszem, ennél tovább sosem folytatódott a beszélgetés. Talán csak egyetlen elszánt anya csöngetett be hozzám azzal, hogy ha nem lát a gyerekem, mér hagyom biciklizni az udvaron. Annyit válaszoltam, hogy szívesen kiengedném a Nagykörútra is, de még nem ismeri a  KRESZ-t. A milyenanyaazilyen-t már csak a becsukott ajtó mögül hallottam a lépcsőházból. Mit is mondhattam volna? Ilyen."

Nemrégiben olvastam el Sándor Erzsi Anyavalya című könyvét, amelyben annyira magával ragadott a szerző  stílusa, egyénisége, hogy megszereztem ezt, az elsőként megjelentet is, azaz kölcsönkértem. Hatalmas köszönet érte Gábornak, a Gabó olvas bloggerének. 

Sándor Erzsi egy nagyon eredeti személyiség! A fenti biciklizős idézet bizonyítja is ezt. Nem az, ahogyan a másik anyának válaszolt, hanem az, hogy Tomi, a vak kisfiú biciklizni tud. Erzsi nem aggódta túl, nem épített burkot köré, hogy jaj, vak a gyerekem, úgysem fog tudni soha biciklizni, nem tiltotta a játszótéren a mászókától, hiszen egy egészséges gyerek is leeshet, akkor éppen úgy egy vak is. 

Tomi születése óta vak. Erzsi már az első pillanatoktól látta, hogy valami nincs rendben a gyerek szemével, de tizenhét napig nem szólt. Nem szólt, mert az orvos férje, aki éppen úgy gondozta, fürdette, pelenkázta, nem talált semmi szokatlant a gyerekben, ezért Erzsi újra és újra megnyugtatta magát. Tizenhetedik napon közölte mégis az apával, hogy a gyereknek nincs pupillareflexe. A dolog ki lett mondva, Erzsi részéről is, és később a szemészet részéről is. 

Teljes anirídia, hallotta Erzsi a lelkendező szemészt, aki egy ritka szembetegséget diagnosztizált, és éppen elveszett belőle az ember, orvos énje pedig roppant mód örvendezett, hogy láthat egy ilyen kuriózumot. Később újabb diagnózisokat kaptak, ez a gyerek süket és glaukómás, sőt az ilyeneknek vesetumoruk is szokott lenni, mondták az orvosok.

Erzsi fogta az "ilyen" gyerekét, aki sem süket nem volt, sem vesetumorral nem rendelkezett, és levette az orvosi futószalagról a glaukómájával együtt. Mert az volt neki, ami fájdalmas rohamokkal járt és azt jelentette, hogy nagyon fényérzékeny a szeme. Az első évek ezzel teltek, szemészek, vizsgálatok, majd a Vakoda, az integráció. Tomi az egyik szemével semmit nem látott, a másikkal pedig csak foltokat. 

Sándor Erzsi ismét úgy írja le a helyzetét, hogy azt csak tisztelettel, hatalmas kalapemeléssel lehet olvasni. Közben nagyokat röhögni, mert humor az mindig kell és van is bőven, lazán végigkísérni őket a történetükön, bizakodni, és megvilágosodni, hogy attól, hogy valaki még nem lát, élhet teljesebb életet, mint egy olyan ember, akinek működik a szeme, de mégsem látja meg a fontos dolgokat. 

Tomi meglátta a zenében a lehetőséget, mindenféle hangszeren megtanult, biciklizett és görkorizott, tanult és utazott,  nagyszerű és sokat tapasztalt fiatalember lett belőle.  Lehetett volna ilyen, ha szegény anyja nem kezeli ilyen lazán, mondhatnám azt is, hogy természetesen, ösztönösen a sorstól kapott helyzetet? 


A könyvben viszontláttam Erzsi édesanyját, akit az Anyavalyában megismerhettem, olvashattam a családjáról, lányáról és férjéről is, mivel ők is szorosan hozzátartoztak ehhez a történethez, és nagyon mókás színfoltjai voltak még a családnak a mindenkori állataik is. 
Természetesen ez a könyv is helyet kapott a kedvenceim páholyában, és ismét csak azt tudom írni befejezésül, hogy remélem Sándor Erzsinek vannak még történetei, ír még nekünk.

10/10

Bea

4 megjegyzés:

  1. Leírásod alapján fantasztikus könyv lehet, el szeretném majd olvasni, úgyhogy listára tettem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ebben biztos vagyok, hogy tetszene neked. :)

      Törlés
  2. Örülök, hogy tetszett ez a könyve is Sándor Erzsinek. Hiába, az élet írja a legjobb, legeredetibb-emberibb történeteket!
    Örömmel adtam kölcsön. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, nagyon tetszett, köszönöm. :) Kár, hogy nincs több könyve.;)

      Törlés