2016. július 20., szerda

Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony

Mi az a füttyömfitty? Meg lehet javítani a vadcsízek eltört énekét? Unalmasabb a gondolatfoci az unalomnál? Hogyan nincs színe a színnyalónak, ha mindennek van?

Megtudod, ha követed a Völgybe a vadcsízek röptét, akik mindig a gát felől érkeznek, és a présházak felé tűnnek el a semmi égbe.

Ebben az eldugott Völgyben él Tárkony, a kicsit nyafogós, kicsit ügyetlen, de nagyon szerethető nemköltő költő, aki még attól is fél, hogy egyszer beleugrik egy kútba.

És itt élnek Tárkony barátai. Csücsök, akivel a világon a legeslegjobban lehet unatkozni. Oregán, aki képtelen száz palacsintánál kevesebbet sütni. Lajos, a mindenes, aki szerint gumipókkal, postásgumival és szigetelőszalaggal mindent meg lehet javítani. 

Irány a Völgy! Nincs is olyan messze. Csak tíz, legfeljebb száz vagy ezer napra a Nagy Büdös Semmi közepén kígyózó Vonaltól.

Nagyon eredeti történet, aminek olvasása közben egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem firtatom, hogy kicsoda is Tárkony, a nemköltő költő, és miért nem írt még semmit. Vagyis akkor miért költő? Miért szenved annyit reggelente a felkeléssel, kicsoda Csücsök és Oregán? Nem találgattam tovább, hogy tulajdonképpen a kissé kótyagos társaság hogyan alakult meg és mit is kezdenek egymással, nap, mint nap. Azt vettem észre, hogy én is ott kullogok a nyomukban, kuncogok, amikor Oregán, mint igaz barát közli Tárkonnyal, hogy amit írt, az nem is vers, és mosolygok azon, ahogyan Tárkony megvédi a versét. 

Szerettem Tárkony érzékenységét, amivel Cserjét gondozta és emlékei a kutyáról ismét csak nevetésre, ugyanakkor sajnálatra késztettek. A gyávasága csak még kedvelhetőbbé tette, és megtudtam, hogy a bátorság megszerzéséhez elég egy bátorságcsavar. Aztán csuda dolgok történhetnek. 

Az unatkozás  egyszerűen illett az egész társasághoz. A gondolatfoci valami fantasztikus volt, imádtam, hatalmas találmány, mindenképpen kipróbálom a fiúkkal. 
A lekváros palacsinta is kap egy fejezetnyi lehetőséget, a fiúk csak úgy hahotáztak, amikor felolvastam. Bence különösen érintve érezte magát, mert a lekváros palacsinta - igen-igen érthetetlen - neki is büntetés lenne. :)

A Vadcsízek és a Színnyalók  méltó befejezést adtak az egész, már-már időnként álomszerű történetnek. Tündér is egy nagy talány volt, de igazán fontos szerepet játszott Tárkony, a nemköltő költő, Oregán, Csücsök és a többi Völgybeli életében.

Az illusztrációk is tökéletesen kapcsolódnak a mondanivalóhoz, éppen annyira különlegesek, szépek, viccesek, mint maga a történet. Az apró részletek, a színek, a perspektívák, mind-mind nagyon tetszettek.

Ez a könyv átlépi a határokat, a korhatárokat mindenképpen, mert éppen olyan jóízűen nevetgélt rajta a tízéves, mint a tizennyolc éves, és mint nagyon sokszor én is. Átlépi a megszokott kereteket, mert tulajdonképpen felnőttekről szól, ám ezek a felnőttek, mintha nem nőttek volna fel, (ezen el is gondolkodtam, felnövünk-e valaha egyáltalán?), unatkoznak, mint a gyerekek, berúgják a labdát más kertjébe, mint a vásott kölkök, háborúzni akarnak, mint a grundon a fiúk és világgá mennek, hogy megnézzék a Vonalat, ugyanakkor teljes szívvel kiállnak a jó ügyért, akár Vadcsízekről, akár Színnyalókról legyen szó. 


Izgalmas, egyedi, szokatlan történet, amely először meghökkent, majd egyre többször húzza mosolyra szánkat, és talán néha még irigyeljük is Tárkonyt és csapatát a szabadságukért, azért, hogy önmaguk lehetnek, hogy összetartanak, hogy barátok. És természetesen drukkolunk, hogy írjon végre egy verset. 

A könyvet köszönöm a Csimota Kiadónak!

10/10

Bea

2 megjegyzés:

  1. na, ma tehettek a várólista növekedésről ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ebben az esetben most nem is bánjuk, tényleg érdemes elolvasni, nagyon eredeti, és Titusz már kívülről fújja a poénokat, sőt hangos felolvasást tart a családnak. :D

      Törlés