2016. május 18., szerda

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A Janus- szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja...

Megrázó sorsokról, rossz döntésekről és az örök reményről szól M. L. Stedman első regénye, mely izgalmas és lírai olvasmányként rabul ejtheti az olvasók szívét.

Az én szívemet nemcsak rabul ejtette, hanem meg is tépázta. Nem is csodálkozom ezen, hiszen érzések kavalkádja vonult végig ezen a történeten. Tom szimpatikus, jóravaló, férfias főszereplő volt, hamar a szívembe zártam. Majd jött Isabel és szerelemre lobbantak egymás iránt, összeházasodtak és elköltöztek a Janus-szikla nevű szigetre, ahol Tom hatalmas hivatástudattal végezte a világítótorony őreként a munkáját, otthonossá tette a házukat.  A magány és társaság hiánya ellenére Isabel is jól érezte itt magát. Varázslatos hely volt, egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Magányos vidék, de tökéletes egy ifjú, szerelmes házaspárnak, akik nem is vágytak társaságra egymáson kívül. A külvilággal a kapcsolatukat a háromhavonta érkező, ellátmányt szállító hajó és kétfős legénysége jelentette, akikkel baráti kapcsolatot ápoltak, no meg Isabel levelezése a szüleivel, akik miután mindkét fiukat elvesztették a háborúban, nagyon várták, hogy szeretetüket az unokáknak adhassák.

Isabelnek azonban nem adatott meg az anyaság öröme, egymás után veszítette el a kisbabáit. Vigasztalhatatlan szomorúsággal viselte legutolsó kisbabájának elvesztését, amikor egy csónakban egy férfi holtteste és egy síró csecsemő érkezik a szigetre. Isabel anyai ösztönei azonnal feltámadnak, működésbe lépnek és gondozásába veszi a kisbabát, megfürdeti, megeteti, lefekteti és már csak azt veszi észre, hogy kötődik hozzá, szeretni akarja, az elveszett kisbabái helyett. 

Itt kezdett el gombóc nőni a torkomban, mert éreztem, hogy ennek a történetnek nem lehet egyszerű és boldog vége. Megértettem Tom vívódását, mert egy nagyon becsületes, egyenes embernek ismertem meg, és teljesen átéreztem Isabel érzéseit, sőt szerettem volna, ha eléri Tomnál, amit szeretne. Amikor Tomban is ébredezni kezdtek az érzések a kislány iránt, akkor már tudtam, hogy megteszik azt, amit én is szerettem volna. Nagyon együttéreztem velük, ezért éppen úgy, ahogyan Isabel sem, én sem akartam arra gondolni, honnan került abba a csónakba a kisbaba. Csak a boldogságukat akartam, jól elvoltak ők azon a szigeten. 

De megismertem egy másik anya tragédiáját is, és bár szántam és sajnáltam őt is nagyon, mégsem akartam az ő igazát. Innen pedig az egész történet szívszaggató drámai események sorozata, ahol egyik érzelemből estem a másikba, egyik véleményből tántorogtam a következőbe, és bár tudtam, hogy mi a helyes, mit kellene tenni és minek kellene történnie, a szívem nem akarta elfogadni. 

Az élet igazságos, szokták mondani, ám ebben a történetben nem tudom, hogy az volt-e. Az egyik szempontból igen, a másikból meg nagyon nem, sőt kegyetlen és szörnyű sorsot szánt olyan szereplőknek, akik már amúgy is sokat szenvedtek.


Nagyon felbolygatott ez a történet, amiben a szerelemtől megkezdve a baráti és szülői szereteten át,  mindenféle szeretet bemutatásra került. A becsület és a hűség is nagy szerepet kapott, bár sokszor csak egy nagyon halvány vonal van a helyes és a helytelen között. Azt gondolom, hogy az anyai szeretet volt a főszereplő M. L. Stedman könyvében, ami mindennnél erősebb, és nem szükséges hozzá vérségi kötelék sem. Megrázó, fájdalmas könyv, amiből már film is készült, szeptember körüli bemutatással. Megnéztem az előzetest, nagyon elégedett voltam a szereplőkkel, a hangulatával, a látvánnyal, szinte én is ilyennek képzeltem el a szereplőket és a csodás helyet, ahol a történet játszódik.

10/10

Bea

2 megjegyzés:

  1. Elsőre az jutott eszembe: AZ ÉLETNEK NINCS KEZE, MÉGIS Ő ADJA A LEGNAGYOBB POFONOKAT! Erős lelkiállapotomban biztosan elolvasom majd. Nagyon tetszik az értékelés.

    VálaszTörlés
  2. Köszi! :) Ebben a könyvben aztán osztogatta a pofonokat bőségesen. Mégis olvasni kell! Mindenképpen ajánlom neked, készíts magad mellé papírzsepit bőséggel. :) B.

    VálaszTörlés