2015. június 9., kedd

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony

A könyv terápiás céllal íródott. Hogy segítsen feldolgozni egy anyának a feldolgozhatatlant. Hogy elveszítette a gyermekét. A gyermekét, aki nem rúgkapált és visított, mint más csecsemő, nem tanult meg kanállal enni, nem tanult meg ülni, nem tanult meg járni. A gyermekét,  akivel soha nem tudott beszélgetni, csak ő beszélt hozzá folyamatosan, akivel soha nem tudott kézen fogva sétálni, aki nem ölelte át őt soha, nem tette fel a miért-kérdéseit, nem mesélte el, hogy mi volt az óvodában, és nem titkolta el, hogy kit szeret az iskolában. Elveszítette a gyermeket, aki soha nem mondta neki, hogy Anya. Ő mégis teljes szívével szerette, a leggyönyörűbbnek látta a világon. Nem az ereje, a kitartása, az önfegyelme volt a legnagyobb, hanem a szeretete. A kislánya, Zsuzsi és az élet iránt érzett szeretete. 

Ezek az erős érzelmek segítettek neki abban, hogy átvészelje erőszakos, agresszív férje megalázásait, bántásait. Segítettek abban, hogy kilépjen a rossz házasságából.

Erről a könyvről nyilván nem tudom leírni, hogy jó volt-e vagy rossz. Ez nem egy ilyen könyv. Ez egy történet, egy nagyon sok mindenen átment nő története, majdnem azt is írhatnám, hogy a „nők története”, mert bármelyikőnkkel megtörténhetett volna... Vagy megtörtént más borzalom, ami miatt  osztozni tudunk Éva gyászában. 


Úgy éreztem, mintha kiszorította volna egy kicsit az érzelmeket az írásából, helyenként groteszk humorral tálalta az eseményeket, valószínűleg szándékosan, talán nem is lehet ezt másképpen elviselni, nem lehet nap mint nap elveszni az önsajnálatban, mert akkor nem tud talpra állni. Zsuzsi betegségét sem taglalta, nem írta le részletesen, hogy milyen volt, éppen csak néha, hogy el tudjuk képzelni magunknak, de leginkább az maradt meg bennem, hogy gyönyörű. Nem írt a mindennapos küzdelmeikről sem, ez is érthető, ha nem nyúlunk mélyen a sebbe, nem piszkáljuk annyit, akkor hamarabb gyógyul.

Azóta Éva rátalált második férjére, két gyermekük is született, akik egészségesen nőttek fel, de soha nem feledték Zsuzsit, nem felejtették el, hogy nem ketten, hanem hárman vannak testvérek. 

Bea

Erre a könyvre Zsú blogján találtam rá, az ő véleményét itt olvashatjátok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése